15/09/2026
SOLARIS – Horváth Éva Mónika kiállítása a Latarka Galériában (1061 Budapest, Andrássy út 32.).
A kiállítás a youngart.hu galéria és a LATARKA Galéria közös szervezésében valósul meg.
A tárlatot Rényi András művészettörténész, esztéta nyitotta meg.
A kiállítás kurátorai Radics Panka és Rözge Koppány.
Online katalógus is készült a kiállítás anyagából.
https://www.calameo.com/read/00769505587adeda5f2f1
Horváth Éva Mónika Solaris című kiállítása utazás egy másik bolygóra, ami mégis kísértetiesen emlékeztet a saját világunkra. A képekből áradó ragyogás és örvénylés arra hívja a látogatót, hogy lépjen be ebbe az organikus univerzumba, és hagyja, hogy a művészet és Solaris óceánja felszínre hozza a saját reflexióit és rejtett fényét. A tárlat célja, hogy „elvigye a napot a föld alá.”
A TÖMEGEK METAMORFÓZISA ÉS A LUMINESZCENCIA
Amikor Stanisław Lem 1961-ben megírta a Solaris-t, nem egy szokványos sci-fit alkotott: a mű nem csak a tudományos-fantasztikus irodalom egyik alapköve lett, hanem a modern ismeretelmélet és az antropocentrikus világnézet egyik legmélyrehatóbb filozófiai kritikája. A történet központi eleme a Solaris bolygót borító óceán: egy kollektív, organikus, plasztikus intelligencia, amely képes az emberi elme legmélyebb, elfojtott emlékeit, traumáit és vágyait fizikai formába önteni. Ez a hömpölygő, plasztikus gél szubsztancia két nap – egy vörös és egy kék – váltakozó, drámai fényjátékában lélegzik.
A Solaris óceánja nem fenyeget, nem támad, csupán rezonál: mint egy kozmikus tükör, amely amellett, hogy (tükör)képet mutat, alakot is ölt és visszavetíti a szemlélő „esszenciáját” hús-vér képződmények és fénylő architektúrák formájában.
Horváth Éva Mónika festészete erre a lemi ismeretelméleti határvidékre kalauzol bennünket. Művészete nem a regény illusztrációja, hanem annak egyfajta vizuális analógiája. Alkotásai a solarisi óceánhoz hasonló mechanizmust mutatnak: egy olyan optikai és pszichés membránt képeznek, ahol a belső, a szubjektív, a láthatatlan rezdülések vizuális formát, textúrát és ragyogást kapnak. Ez a biomorf organizmus, a tömegáramlás Horváth Éva Mónika teljes életművében megfigyelhető.
A regényben a kutatók (a „solaristák”) szakkifejezésekkel próbálják leírni a bolygó által növesztett, fénylő formációkat: beszélnek mimoidokról, szimmetriádokról és aszimmetriádokról. Horváth Éva Mónika képeit nézve ugyanezt az alakváltozást és metamorfózist tapasztaljuk meg, csak éppen a
festészet nyelvén.
A művésznő ismert sorozataiban a nagyvárosi tömegek dinamikáját, az anonim emberfolyamok sodrását vizsgálja. A képeken a tömeg elveszíti individuális, szilárd kontúrjait: a figurák fénylő energiapályákká, pulzáló hálózatokká, áramlásokká olvadnak össze. Ez a képi szerveződés tökéletes párhuzama a lemi gél-óceánnak, amely nem csak számtalan organizmus eggyé szerveződéséből áll, hanem egyetlen, szüntelenül alakuló tudati struktúra is: maga a szingularitás.
Amellett, hogy Horváth Éva Mónika művein a tömegek elveszítik egyedi, izolált jellegüket, és egyetlen lélegző, hömpölygő, organikus szubsztanciává olvadnak össze, különösen hangsúlyos a
ragyogás és a lumineszcencia jelenléte is.
A festő nem csupán kívülről világítja meg alakzatait: a rétegződéseknek, a finom színharmóniáknak – a már-már taktilisan hűvös és egészen mély, meleg kékeknek és a néhol vibráló, néhol pislákoló arany árnyalatoknak – köszönhetően a fény a képek mélyéből, a vászon „szövetéből” sugárzik kifelé. A ragyogás így egyszerre felületi, transzcendens és immanens.
