16/09/2026
100 éve született Szőnyi Péter
Ma ünnepelné századik születésnapját Szőnyi István fia, aki a második világháború után, 18 éves korában hunyt el agyhártyagyulladásban. A szinte mindenben tehetséges fiú a háború alatt, a vészkorszak idején életeket mentett apja irányításával, embereket bújtattak, iratokat hamisítottak. A Péter 100 centenáriumi időszaki kiállítás egyebek közt az általa készített, közelmúltban megtalált filmeket, fotókat is bemutatja, valamint az egyetlen élő szemtanú, Hantai Simon özvegye, Bíró Zsuzsa visszaemlékezését is láthatják, aki idén márciusban adott interjút párizsi otthonában a múzeum számára. Bíró Zsuzsa Szőnyi Péter szerelme volt, akit a Szőnyi család budapesti lakásán bújtattak. A kiállítást, amely az év végéig látogatható, Péter legjobb barátja, Nagy András fia, ifj. Nagy András nyitotta meg az alábbi gondolatokkal:
SZŐNYI PÉTER EMLÉKE
Zebegény, 2026. június 20.
Vannak barátságok, amelyeken nem fog a halál sem. Akkor is örökkévaló, ha a barátok maguk halandóak, és már egyikük sem erősítheti meg személyesen azt, amit mi, leszármazottak pontosan érzékelhettünk.
Apám barátsága „Szepivel” – ahogy Szőnyi Pétert a családban és az iskolában nevezték – minden bizonnyal ilyen barátság volt, legalábbis így raktam össze apám szavaiból, gyerekkori utalásoktól kezdődően későbbi visszaemlékezéseiig annak a kapcsolatnak a mozaikdarabjait, ami „Andrist” „Szepivel” összefűzte, és aminek felidézésére ez a kiállítás megannyi támpontot ad. Hiszen apám legjobb barátját nem ismerhettem személyesen.
Ma már senki sem él, aki ismerhette volna, Szőnyi Péter halála óta majdnem három emberöltő telt el. Neki egy sem jutott. Alig több, mint egy fél emberöltő, de tehetségből és szellemből annyit kapott, amennyi kitöltött volna hármat is. Apjától örökölt kézügyessége, otthon és az iskolában megszerzett rendkívüli műveltsége mellett vonzotta a technika, ezen belül is a fénykép és a film, mint a látvány és a tudomány fúziója, s ezt nem csak csodálta, de sikeresen alkalmazta is, ahogy láthatjuk a kiállításon. Izgatta a tudomány, talán aerodinamikának mondanám azt, ami a repülés világában érdekelte, mert hát miért éppen a gravitáció legyen akadály egy nagyratörő kamasz számára? Apám is pilóta szeretett volna lenni, alighanem közös volt vonzalmuk a magassághoz, a sebességhez – és a veszedelemhez.
A Hajós utca (apámék) vagy a Baross utca (Szőnyiék)polgári lakásának szőnyegén sokat játszottak a kisvasúttal,felhúzhatóssal, mert villanyvonatra nem telt. A legfontosabb éveiket töltötték együtt, a gyerekkorból a kamaszkorba vezetőket, majd a felnőtté válás idejét. A Trefort utcai Mintagimnáziumban osztálytársak voltak,ekkor már elkezdődött a háború, bár még távol volt a front. A maguk módján álltak ellen: előszeret***el bosszantották fasiszta meggyőződésű német tanárukat, ezzel idézve elő hosszú, fulladással fenyegető asztmás rohamait;megborsot törtek a „tiszi”, a bigott vallásoktatóorra alá, aki a neobarokk görénykurzus emblematikus alakja lehetett. Osztálytársuk volt a későbbi Abel-díjas (a matematikai Nobel-díjat jelentő elismeréssel jutalmazott) Lax Péter, akivel apám évtizedekkel később ismét felvette a kapcsolatot, és Szőnyi Péter éppúgy előkerült beszélgetéseikben, mint másik osztálytársukkal, báró Hatvany Józseffel folytatott dialógusaiban, aki pedig a számítástechnika zsenije volt.
Hogy miféle ígéretek válhattak volna valóra „Szepiben”, az ma már csak sejthető. Irodalmi érdeklődésén túl erőteljes tehetsége korai műveiben t***en érhető volt, ha ezek csak iskolai dolgozatok, eszmefuttatások alakját ölthették is, s eredete nem csak az anyai nagyszülők, a Bartókyak mesélőkedvében, írásaiban és hagyományában sejthető, de a zebegényi verandán nyári estéken a petróleumlámpa mellett olvasott versekben, no meg a Baross utcai műteremlakás vendégeinek hatásában, hiszen ott írók, költők is felbukkantak, egyebek mellett József Attila. Amikor pedig a barátok nem a zebegényi Dunában fürödtek, hanem mifelénk a leányfalusiban, akkor nagyapám, Nagy Adorján - aki színészként, rendezőként és színiakadémiai tanárként volt otthonos irodalomban és színházban -, szívesen szórakoztatta őket monológjaival, paródiáival, vagy éppen a tanulandó szerep fordulataival tágas, üveges verandánkon.
Mert hát a barátok úsztak, eveztek, télen síeltek és élvezték fiatal erejük próbára tételét.A Szőnyi-képeken megörökített ruganyos fiú-test, és a filmkockákon és fényképeken fel-felvillanó nyurga fiatalember azonban soha nem válhatott felnőtt férfivé. Legfeljebb a gyászoló apa festményeinek egyikén-másikán, ahol az ecset alatt megszaladt az idő, hogy láttassa azt, ami soha nem mutatkozott meg, mert ez az időtragikusan, korán, örökre megállt.
Szerelmesek is egyidőben voltak a barátok, a fülledt kamasz-álmodozások „tárgya”, a vágyott ideál keresése valóságos lányokban öltött testet, a szenvedélyek viszonzásra találtak. A tehetséges, szép és merész Bíró Zsuzsa volt az, aki egyszerre a boldogság és a kétségbeesés alkalma lehetett Szepi számára, mert bár a vonzalom kölcsönös volt és erős, dea törvények elszakították egymástól a szerelmeseket, nem az antik drámák fennkölt logikája szerint, hanem a modern totális rendszerek borzalmas technikájának alárendelten. „Akinek zsidó lány a babája, kössön kötelet a nyakába”, írta apámnak Szepi 1944 nyarán, de hát ő mégsem kötelet kötött, hanem nyakkendőt, a zöld ingre, vagy a barnára, vagy a fehérre, attól függően, hogy miféle egyenruhát tudtak beszerezni a megmaradt becsület zsugorodó feketepiacán.
Apám keveset beszélt arról, hogy hány ember köszönheti nekik az életét. Mert hogy vakmerők voltak és az önfeláldozásig kétségbeesettek, ahogy látniuk kellett, amint előbb a német megszállás, majd a nyilaspuccs után elszabadult a pokol.És ha már a fegyveres harcra nem volt mód – bár a jugoszláv partizánokhoz átszöktek volna -, akkor legalább a a fegyverteleneket és kiszolgáltatottakat próbálták menteni, ahogy csak lehet.
Ezért adta az életét Szepi, mert hát az a kötél, ha nem is konkrétan, ekkor a nyakára került.
Szinte egy egész „kisipar” épült a vakmerő nagykamaszok köré, keresztlevelek és Schutzpass-ok megszerzésével, használt iratok tisztára „mosásával”, továbbá üres nyomtatványok elcsenésével, pecsétek és aláírások hamisításával, „antikolással” – hogy szakszerűen fogalmazzunk, hiszen Szőnyi István is részt vett ezekben az akciókban: tűhegyes ecsettel másolta le a Gestapo pecsétjét, segített rézkarc-készletével a papírok elkészítésében;műterme sarkában kaptak helyet az életmentő hamisítók. Hogy azután a barátok a nyomtatványt lobogtatva, nyilas egyenruhában vagy csendőrnek öltözve, lökdösődve és káromkodva berontsanak a gettóba, és dühösen, durván kirángassák a megmentésre kiszemeltet.
Majd elrejtsék őket, apámék Hajós utcai lakásában is bujkáltak, de Szőnyiék Baross utcai lakásában még többen, és a jószándékú – vagy megvásárolható – házmesternek köszönhetően még a pincébe is lemehettek légitámadás idején.
Szőnyi Péter – levelében említett – „kötelét” meningitisként diagnosztizálták, amire feltehetően egy mentést követő meneküléssel járó, a súlyos megfázás miatt legyengült szervezet vált fogékonnyá, és a szenvedés, amit az agyhártyagyulladás okozott Szepinek, hosszan tartó és kegyetlen volt. Nem volt antibiotikum, nem volt elérhető terápia, csak az elviselhetetlen fejfájás volt, a láz, hányás, és a tehetetlenség érzése a halálba vezető egyenes út láttán.
Apám ekkor Leányfaluról próbált átjutni Budapestre, a Szentendrei szigetre csónak vitte át, onnan gyalog Surányig, majd keresztül a vízen Gödre, és ott lehetett abban reménykedni, hogy majd jön egy vonat, ami esetleg elviszi a Nyugati pályaudvarig. Volt úgy, hogy két napig tartott az utazás.
A siratásra ért oda. Álltak az előszobában, és zokogtak. Nem volt mit tenni, nem volt mit mondani, Szepi halálával benne is elpusztult akkor valami. És talán ezt a hiányt idézte meg azokkal a mozaikdarabokkal, amiket megosztott velünk, amikből kirajzolódott az a fiatalember, a maga jókedvével, szellemével, tehetségével és önfeláldozásával, aki fantomfájdalomként élt a lelkében.
Tizenhat éve már apám sincs velünk, de ha olykor felnézek a Duna fölötti felhőkre, úgy remélem, hogy odafent talán újra találkoztak. És mint boldog gyerekkorukban, talán együtt vonatoznak.
Esetleg már villanyvonattal.
Nagy András
