15/09/2026
🏴Emlékező🏴
„Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,
Te tudod: az örök seb mese csak,
Egy seb ha nyílik, a másik heged,
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
A perced ír, az órád irgalom,
Az éveid csupa szent sebkötések,
Vezess, vezess, mi követünk vakon.
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég,
Egyre halkulóbb, estelibb a táj
És révedezőbbek a jegenyék,
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Suhanó pici békeangyalok
Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:
Úgy múlik lassan minden fájdalom.
Ahogy az élet elmúlik velök.”
Reményik Sándor Idővel című versével búcsúzunk kedves kolléganőnktől, Katona Mónikától... és persze emlékezünk rá, illetve az együtt töltött évekre a múló időben. Az idő, amit együtt töltöttünk, nem volt hosszú, 2018 és 2024 között dolgoztunk együtt. Nem volt könnyű időszak sem egyéni történeteinkben, sem a Tatabányai Múzeum életében a járvánnyal, a bezárásokkal és a bizonytalanságokkal. De közben összekovácsolódtunk, részei lettünk egymás életének. Tárlatvezetőnk volt, okos, felkészült, kedves. És sokkal több is annál: támasz, megbízható, becsületes. Hálásak vagyunk neki a mai napig, hiszen mindig számíthattunk rá. Soha nem bírt tétlenkedni: ha nem jött látogató, akkor is dolgozott, a munkaidő kreativitással bővült, ebben kolléganője volt a társa. Kézügyességük nyomán sok kisebb-nagyobb csoda, foltvarrott textiltárgyak vagy éppen múzeumi bányamanók készültek. Felkészültségével, jó ízlésével és ügyességével számos kiállításunk installációjának készítésében volt segítségünkre.
Hozzánk már tartósan betegen érkezett. Ennek ellenére feladatait, sőt annál többet is elvégzett, vasakarattal küzdött, erő és élni akarás sugárzott belőle. Kedves volt, de zárkózott. Figyelt, hallgatott és sokakat meghallgatott.
Szerettem volna, ha nyugdíjba vonulása után még itt marad velünk, de már nem vállalta. Utólag már értem és elfogadom. Tudta, hogy az idő szűkre szabott, még örülni akart a kert adta természetes szépnek, a nyugodt, szabadon eltölthető időnek, a kreatív tevékenységeknek, a napfénynek, amit mi, akik itt vagyunk, talán nem is becsülünk a maga értékén. Drága Móni! A küzdés véget ért, már nem fáj semmi. Hitem szerint már másban gyönyörködsz! Nyugodj békében, kollégáid szeretetében, emlékeinkben itt maradsz!
Kardos-Pál Gabriella
múzeumigazgató
(Fotó: Vágó-Lévai Katalin)