12/13/2025
Utat keresni a sötétségben – a fáklyahordozókról
Lassan véget ér az észak-amerikai utam, ez a felejthetetlen kalandozás, amelyet életem egyik legszebb két hetének nevezhetek. Nemcsak azért vált felejthetetlenné, mert láttam Clevelandet, New Yorkot és Torontót, nemcsak azért, mert rajongóként kint lehettem egy-egy NBA- és NHL-meccsen, nem azért, mert ettem igazi steak-et, nem azért, mert több előadást is tarthattam – elsősorban az itteni magyarok, a beszélgetések miatt, az engem, minket fogató szeretet okán. S milyen elődök, példaképek, fáklyahordozók után beszélhettem, milyen szakrális helyszíneket látogathattam meg.
Clevelandben, a 64. Magyar Kongresszuson két előadást is tartottam, az első végeztével még egy kis időt kértem, és felolvastam Wass Albert 1975-ben elmondott beszédét, amelyet még a XV. Magyar Kongresszuson olvasott fel. Majd megosztom egyszer az egészet, felemelő. Néha-néha megremegett a beszéd közben a hangom, s tudom, éreztem, a közönség szíve is, volt, aki online nézte, és utána üzent: mélyen megérint***e. Engem is.
Felrémlik most egy-egy közeli emlék. Az ókatolikus mise a Szent Erzsébet templomban, latinul, egy olyan épületben, amit a clevelandi magyarok épít***ek, hogy legyen egy hely, ahol együtt imádkozhatnak, egy épület, ami megvédi őket lelkileg, szellemileg, magyarságukban. Ott állva, esküszöm, éreztem a régi magyarokat, éreztem az erejüket, hallottam őket, olyan erősen éreztem Isten jelenlétét, mint kevésszer, ilyen helyeken érti meg igazán az ember, hogy mit jelent a hit olyankor, amikor egy idegenbe szakadt közösséget kell összetartani, összetapasztani, együtt tartani. Villanásszerűen átéli az ember, amit persze tud, amit a sejtjeiben érez, hogy mit jelentett az itthon nagy erőkkel lejáratott, majd bebörtönzött, majd továbbra is lejáratott Mindszenty József amerikai látogatása, és megérthetitek, mit jelentett nekem, hogy később New Yorkban éppen abban az épületben, abban a Magyar Házban léphettem fel, ahol egykor az utolsó hercegprímást is fogadták.
Amíg Clevelandben jórészt végig Csibi Lórándékkal és Csomortáni Gál Lászlóékkal [László Csomortáni Gál] voltam, és így egy pillanatig nem unatkoztam, New York másképp lett emlékezetes, Rózsa Ákos a családja, kisgyermekeik és a munkája miatt is nagyon elfoglalt ember, ő intézte az ottani utamat, amelyet László Gábornak köszönhetek, az egész váratlanul jött, de jól alakult. Napközben egyedül csavarogtam a városban, kizárólag gyalog, volt, hogy amerikai bluest és rockot hallgattam közben, volt, hogy magyar népzenét, volt, hogy levettem a fülest, és hallgattam a zajokat, a dudálást, az emberi kavalkád hangjait. Csudáltam a régi és új épületeket, engem a toronyházak nem igazán fognak meg, de azért a látványuk mégis újszerű, megkapó élmény volt. Ezzel együtt jobban érdekeltek a múlt megmaradt darabjai, egy-egy „közbeékelt” templom, lassan eltűnő polgári épület, illetve a belváros jellegzetes, tűzlépcsős házai.
Aztán a Magyar Házban két interjút is készít***ek velem, mindkettőt láthatjátok majd, s következett egy tartalmas beszélgetés, ahol persze a magyarság és Amerika jelenéről és jövőjéről volt szó. Lesz-e itt kommunizmus vagy szocializmus valaha? Hogyan adhatjuk át mi, magyarok az itteniek védelmére szolgáló történelmi üzeneteket? Hogy ne történjen velük meg az, ami velünk megtörtént...
Itt Torontóban Bede-Fazekas Zsolték vendége vagyok, nemsokára elindulok megnézni a magyar könyvesboltot, este pedig előadást tartok a Kádár-diktatúráról, sokan jelezték, hogy jönnek, izgatottan várom az „utolsó előadást”. Megszállt és fellépett már sok mindenki Zsoltéknál az elmúlt évtizedek alatt, tegnap megnéztük a képes, szöveges, ragasztott emlékfüzeteket, hogy mást ne mondjak, másik kedvencem, Cseh Tamás is járt már itt, akit természetesen a kanadai indiánok is nagyon érdekeltek, és sejthetitek, mennyit jelent, hogy ugyanott alszom, ahogyan egykoron ő, ugyanott beszélek majd, ahol egykoron ő, ugyanannak a házaspárnak a vendége vagyok, akinek egykoron ő.
Mert róluk szeretnék még szólni. Az idősebb generációról, akik sajnos elmentek, vagy visszavonultak, lassan visszavonulnak, és azokról, akik átvették, átveszik a fáklyát. Csibi Lórándék, Rózsa Ákosék és Bede-Fazekas Zsolték, a Nádas család, Pataki Ildikóék rengeteget dolgoznak azért, hogy a magyar közösség megmaradjon. Nagyon nehéz, de édes feladat, küldetés ez, amelybe szinte mind belecsöppentek, beleszerettek. Most már mindannyiuk történetét ismerem, ingyen nem kaptak semmit sem, megdolgoztak mindenért.
Fáklyahordozónak nem születik, fáklyahordozóvá válhat az ember. Sok támadást kapnak, jellemzően jellemtelen, kisszerű alakoktól, akik destruktívak, saját magányosságukat, traumáikat, kisebbrendűségi komplexusukat, szerencsétlenségüket másokon vezetik le, azokat az embereket mocskolva, akik sokat tesznek a magyarságért. Majd írok róluk otthonról, itt nem pazarlom rájuk az időmet hosszabban. Tudjátok, egy bizonyos szint felett nem megyünk egy bizonyos szint alá, néha az a legjobb, ha észre sem vesszük őket, majd később, sort kerítek egy-egy higgadt, de erős válaszírásra. Igen, »George«, elsősorban rólad van szó.
Most azokról szeretnék szólni, akik fizetség nélkül végzik ezt a munkát, sokszor a szabadidejüket feláldozva, csak azért, hogy legyen itt száz év múlva is olyan ember, aki nemcsak beszél magyarul, de találkozik is a másik magyarral, hogy egy jó zenét meghallgasson, egy jó pohár bort megigyon, egy jó szót váltson a másikkal. Köszönöm nekik, nektek, hogy meghívtatok és vendégül láttatok, köszönöm Borvendég Zsuzsannának [Zsuzsanna Borvendég], hogy jó szívvel beajánlott itt, és köszönöm a családomnak, hogy eljöhettem, elsősorban a feleségemnek, hogy lehetővé t***e az utazásomat, otthon tartva közben a „családi fáklyát”.
S persze köszönöm, hogy megismerhettem az itteni magyarokat, megerősödtem én is a magyarságomban, saját küldetésemben, és azt hiszem, én is adtam néhány jó szót, gondolatot.
Hogyan mondta Wass Albert 1975-ben Clevelandben?
„Az emberi világban a fáklyahordozók azok, akik utat keresnek a sötétségben, nyomot taposnak az emberi vadonban, új irányt lelnek eltévedt nemzedékek lába elé és jövendőt építenek elcsüggedt és tehetetlen társadalmak romjain. Rendszerint mögöttük sorakoznak föl a baltások, akik úttá szélesítik ki a meglelt nyomot és a teherhordozók, akik vállukon cipelik az útépítéshez, jövendőépítéshez szükséges anyagi kellékeket.
A magyar fáklyahordozók mögött azonban se a múltban nem voltak, se a jelenben nincsenek se baltás legények, se teherviselők. A magyar fáklyahordozók mögött nincs senki. Míg félkezükkel magasra kell tartaniuk a hit és a lelkesedés lobogó fáklyáját, hogy annak fényénél látni tudjanak, másik kezükkel baltát kell markolniuk s vállukon, meg-megroskadó vállukon maguknak kell hordaniuk a terhet is: egyedül.”
Álljunk be mögéjük még inkább, barátaim. Lélekben legalább. Isten áldja az amerikai magyarokat, s azokat a fáklyahordozókat, akik – néha fáradó kézzel, néha megharagudva a gonosz támadásokra, de azokat újra és újra lesöpörve – erős kezükkel a magasba tartják a lángot.
