30/07/2026
🔴 Tegnap megnyílt a VI. Szolnoki Grafikai Szimpózium zárókiállítása
A megnyitón elhangzott Danka Attila grafikusművész személyes hangvételű, gondolatébresztő beszéde, amelyet teljes terjedelmében lejjebb olvashattok.
✒️Vers: Pieronymus Kosch
📸Fotó: Baráth-Szabó Evelin
Hát, kérem szépen…
(Eredetileg kiállításmegnyitó beszédnek szántam ezt a szöveget, de fogalmazás közben rájöttem, hogy inkább csak afféle gondolatÉBRESZTŐ lesz belőle…)
Tehát, kérem szépen…
Mit lehet itt mondani a grafikáról, a VI. Szolnoki Grafikai Szimpózium zárókiállításán?
Itt, ahol már annyi minden elhangzott az elmúlt években, akár a megnyitókon, akár a különböző előadások alkalmával…
Hirtelen néhány régebbi gondolat jut eszembe, hogy például a linó- vagy fametszéssel kapcsolatban: feketén-fehéren dolgozunk, a metszés nem csak technikai, de erkölcsi tevékenység is, sorozatos döntések folyamata… nem is mondom tovább. Vagy, ugyanezzel kapcsolatban, hogy irreverzibilis, azaz visszafordíthatatlan, amit már egyszer kimetszett az ember, az már úgy is marad (bár tegyük hozzá: ki minek a mestere, annak a huncutja…).
Elhangzott továbbá korábban, hogy annyira nincs igény a képgrafikára, hogy a művészek manapság csak a római sorszámos nyomatokat készítik el, valamint, hogy az élő művész munkája drágábban beszerezhető, mint a holt klasszikusoké, ami számukra degradáló, de nyilván a (ma is a piacról) élő művész saját jól felfogott érdeke.
Akkor hát MIRE EZ AZ EGÉSZ? Miért alakítunk Képgrafikusok Olgyai Viktor Egyesületét, miért foglalkozunk képgrafikával, most, a Krisztus utáni XXI. század csaknem idusán, amikor elárasztanak minket a képek a különféle médiumokból; amikor a kiégett legelőn járva böngésszük, amit még meghagyott számunkra a múlt század második felének reklámgrafikája, de a maradékot most az AI zabálja fel előlünk: amikor egy jó prompttal percek alatt elkészíthető az, amivel elavult technikáinkkal kísérletezve napokig-hetekig-hónapokig vacakolunk…
Kinek fontos ez? Miért fontos ez? Fontos ez?
Igen. Legalább nekünk, vagy Önöknek, és talán azért, mert ÁLMODUNK.
Egy barátommal beszélgetve - mint szépemlékű Antall Pistánk mondaná: „nem mondok neveket: Hegedűs Tibornak hívják az illetőt” -, szóval Tibivel beszélgetve felmerült, hogy bizony még az is előfordulhat, és egyre többen szilárd meggyőződéssel vallják, hogy projekcióban élünk. Tudják, mint a Mátrixban. Azaz, hogy ez a világ körülöttünk nem is valóság, csak szimuláció, csak a tudatunkban létezik, csak az elménk kivetülése az egész.
A gondolat nem új, már a védikus tanok és a vállukon nyugvó, későbbi vallások is azt mondják, hogy minden csak KÁPRÁZAT. Az igazságot Májá fátylai takarják el előlünk, oly rafinált módon, hogy még Schopenhauer is nehezen fejti meg, és ahhoz, hogy eljussunk hozzá, hogy bölccsé váljunk, hosszú gyakorlás, sokévi meditáció szükséges, ha egyáltalán belefér abba rövid időbe, ami KÉRÉSZéletünk homokórján egyre csak pereg lefelé…
De ki a bölcs? Az a bölcs, aki azt állítja megáról, hogy bölcs, már nem is az. Csak akkor hiteles, ha mások tartják annak.
Az a mester, aki mesternek szólíttatja magát, már igencsak kételyes, hogy mester-e.
Sri Chinmoy a meditáció kapcsán azt írja: mindig úgy meditálj, mint egy KEZDŐ. A törekvésed legyen őszinte, belülről fakadó, mint egy elveszett kisgyermek sírása, hívó szava.
És itt álljunk meg egy pillanatra - de ne feledjük, hol tartunk – és vizsgáljuk meg a „MIRE EZ AZ EGÉSZ?” kérdést egy másik, kissé közelebbi nézőpontból!
Miért kell még bármit megrajzolni, kimetszeni, felalapozni, megkarcolni, megmaratni, felborzolni, visszasimítani, felfestékezni, beáztatni, lenyomtatni, felfeszíteni, megszárítani, miközben már amit a grafikában meg lehetett csinálni, rég megcsinálták nagy elődeink: Ajtóssy, Piranesi, Rékassy, Gácsi, Gyulai, Szepessy, Bugyi, meg Takátsmarci… hopp, egy kicsit előreszaladtam, a vége már mi vagyunk… no, csak vissza egy kicsit.
Vajon méltók vagyunk-e ezekhez a nagy elődökhöz?
Van ugye, az a pillangó, aki, ha meglebbenti a szárnyát…, ja nem, az egy másik pillangó. Ez most az a pillangó, aki Dsuang Dszi mestert álmodja - többek között - Szabó Lőrinc versében. Azaz engem, én pedig Őt. Nos, ez a pillangó vajon képes-e egyszerre többünket is álmodni? Képes-e megálmodni minket, akik itt kiállítunk, ezt az egyesületet, ezt az eseményt, Önökkel együtt, természetesen? És mi, tudjuk-e ugyanazt a pillangót álmodni mindannyian? Vagy KÉRÉSZT? Vagy - ha már grafikusok vagyunk – rinocéroszt?
Én, részemről, azt álmodom, hogy a képgrafika Szolnokon jelen pillanatban, MOST, EBBEN a pillanatban reneszánszát éli. Azt, hogy az iménti, csak i-hangzós végű, de korántsem teljes névsorral sikerült átfűzni a grafikát és annak létjogosultságát jelen korunkba, ha úgy tetszik visszük tovább a lángot, mi vagyunk az új nemzedék…
Új nemzedék? (Ahogy Müller Péter Sziámi énekli: „Már nem vagy a régi, mert már nagyon régi vagy…”). Valóban, nem ma kezdtük, (hanem tegnap)…
Tehát, logikai úton: Én mondhatom azt, hogy Mesterek állítanak ki a falakon, csak, tisztázatlan körülmények között, valahogy én is közéjük keveredtem… de azt is mondhatom, hogy mi, kezdők…
…és, MOST ugorjunk vissza oda, ahol mondtam, hogy ne feledjük, hol tartottunk! Szóval KEZDŐK vagyunk, mert a törekvésünk őszinte arra, hogy jó grafikákat csináljunk, a mi utunk is egy út a tökéletesedés, az igazság felé. Szervesen épül, barátságok és hétköznapi szerveződések alakítják, közösen vívott csaták, együtt leküzdött nehézségek, megoldott feladatok, és szép lassan tán közösséggé alakulunk.
…és, talán, együtt álmodunk.
Hát, ha valóban így van, ha mindez, vagy csak a fele igaz annak, amit itt hetet-havat összehordtam, kérem, hagyják, hogy elKÁPRÁZtassák Önöket ezek a kezdők, illetve a falakon látható képeik, legalább néhány percre!
…de aztán…
ÉBRESZTŐ!
