13/03/2024
A Karózás
A szőlőtőkék karózása nem volt szokásban minden borvidékünkön. A támaszték szükségességét elsősorban az alkalmazott tőkeművelési és metszési módok, kisebb részben pedig a szőlő fajtája határozta meg. Ennek ismeretében érthető, hogy az ország középső és déli vidékein, ahol az uralkodó művelési mód a tiszta fejmetszés volt törpe vesszőkkel, a 18–19. század folyamán sehol sem karózták a szőlőtőkéket. Régi „hazai” szőlőfajtáink túlnyomó része erősfájú volt, így alacsony metszés mellett, bokorformán kötve, támaszték nélkül is megálltak. A 18–19. század folyamán Egertől 565a Szerémségig és Somogytól az Alföld keleti pereméig – egyes úri-polgári szőlőbirtokokat kivéve – a termőszőlők karózása nem volt szokásban. Ez az összes hazai szőlőknek mintegy 50%-a volt (Schams F. 1832–33; Keleti K. 1875). Ezeken a tájakon a paraszti szőlősgazdák legfeljebb a szálvesszőre hagyott tőkékhez tettek egy-egy karót, de az is gyakori volt, hogy az egyik tőkét egyszerűen a másikhoz kötötték. A bujtások mellé egy-egy nádszálat vagy kenderkórót szúrtak le, ami jelzőkaróként szolgált egy-két évig. A karózatlan szőlőket a szakirodalomból elterjedt kifejezéssel gyalogszőlőnek szokás nevezni. Az említett területeken a gyalogművelés egészen a múlt század végéig uralkodó volt. A századfordulón érvényre jutó racionalizálási törekvésekkel függött össze, hogy átmenetileg itt is szorgalmazták a karók használatát. Így nemcsak a főként nemes fajtákból álló új ültetésekhez tettek karókat, hanem sokan bekarózták régi szőleiket is. 1910 után azonban a homoki szőlők többségében visszatértek a karó nélküli gyalogművelésre.
forrás: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MagyarNeprajz-magyar-neprajz-2/ii-gazdalkodas-4/paraszti-gazdalkodas-378/szolomuveles-es-boraszat-985/a-hazai-szolo-es-borkultura-neprajzi-kepe-99C/a-termoszolok-muvelesenek-eves-ciklusa-9C9/karozas-9EB/
foto: fortepan