19/09/2026
Elcsitult a szív, mely értünk is dobogott, véget ért egy földi élet, melyet Isten hordozott.
Kedves Gyászoló család!
Végtisztesség tévő gyülekezet!
Megrendülve ért a hír kedden délután, hogy az általam oly nagyra becsült és szeretett Emese néni, akit gyermekkorom óta utcabeliként ismertem, akinek szeret***eljes ajánlása által 34 évvel ezelőtt, egészen fiatalon a Gyűjteményekbe kerültem, akivel mindennapos szoros munkatársi kapcsolatban álltunk, örömmel és öleléssel köszöntöttük egymást a templomajtóban, nincs többé e földi létben.
Megrendülve állok itt, a koporsója előtt, mert vele együtt letűnt egy korszak, elment az utolsó olyan – számomra példaértékű – kolléga, lelkipásztor, gyülekezetünkben is hittel, és alázattal szolgáló asszonytestvér, aki még a Kollégium újraindítása előtti generációból származott. Sok mindent megélt, sok harcot vívott meg csendesen, hűségesen és kitartóan.
Szalayné Gubricza Emese 1943. július 4-én, a második világháború idején született Budapesten. Édesapja a Hírközlési Minisztériumban postatisztként dolgozott ekkor, édesanyja otthon féltve óvta és gondozta őt, és később született öccsét.
Ő maga többször is vallott arról, hogy anyai nagyapja, Szűcs János református lelkipásztor és nagyanyja, példaértékű, hitvalló családi mintát éltek elé, ami egész életét meghatározta. Felmenői között több református lelkipásztor is volt, akikre hálával emlékezett. Féltve őrizte az ő ereklyéiket, amelyeket tavaly személyesen nekem adott át otthonukban, hogy emlékezetük nemzedékről nemzedékre a múzeumban éljen tovább.
Családjuk gyermekkorában került Pápára, így már általános iskolai éveit is itt töltötte, majd a Petőfi Sándor Gimnáziumban érettségizett 1962-ben.
Mivel a szülei szerény anyagi lehetőségei nem tették lehetővé számára akkor a továbbtanulást, a pápai kórházban helyezkedett el adminisztrátorként, ahol 24 éven át végezte szolgálatát.
1981. február 28-án kötöttek házasságot, és fogadtak életük végéig tartó hűséges szövetséget Szalay Józseffel. Ezt követően saját lányával, Ildikóval együtt, saját gyermekeiként szerette és nevelte, nevelték Jóska bácsival együtt immár három lányukat. 1985-ből még iskolás koromból emlékszem, hogy egyik pillanatról a másikra, hatalmas tragédia rázta meg a családot és mindannyiunkat. Autóbalesetben elhunyt Emese néni szeretett öccse és sógornője. Gyermekeiket, Balázst és Jánost is ők vették magukhoz, féltő gondoskodással és odaadással, saját gyermekeikként nevelve fel a fiúkat is.
Ahogy a családi élete, úgy a lelkészi pályája sem hagyományosan kezdődött, hiszen felnőttként, sok nehézséggel megküzdve, komoly elhívást érezve kapaszkodott bele a gondviselő Istenbe. 1982-ben kezdte el a teológiát a Budapesti Református Teológiai Akadémián, majd 1988-ban t***e le a lelkészképesítő vizsgát, és 1993-ban, 50 évesen szentelték lelkipásztorrá itt Pápán, gyülekezetünk újtemplomában.
Az igazán nagy fordulat 1986-ban következett be családi életükben, amikor először a szerecsenyi, majd két évvel később a takácsi gyülekezet gondozására, építésére kapott püspöki kirendelést. A rá bízott egyházközségekben 2009-ig, nyugdíjba vonulásáig szolgált tiszta szívvel, hűséggel, testvéri szeret***el, Jóska bácsival karöltve. S közben igazán megérezhette Isten gazdag áldást a nagymamai, majd a dédnagymamai örömökben is.
Ugyancsak 1986-ban, harmadéves teológus korában került a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeibe. Kezdetben részmunkaidős tárlatvezetőként dolgozott az Ótemplomban, majd gyűjteményi feldolgozó munkatársként végezte a rábízott feladatokat lelkészi szolgálatai mellett.
Ő még abból a generációból származott, akiknek nagyon szerény, puritán, gyakran méltatlan körülmények között kellett végezniük a szolgálatukat, őrizni a parazsat, csendben várni a jobb időkre, szem előtt tartva az igei tanítást: „A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által.” (Tim 1,14)
Emese néni a nemes harcot megharcolta, futását elvégezte, a hitét minden körülmények között megtartotta.
Most, hogy Teremtő urunk hazahívta Őt, a Pápai Református Kollégium és a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek valamennyi munkatársa nevében búcsúzom. Gyűjteményi szolgálatát az Ótemplomban kezdte, ezért most, a földi szolgálata végén is az Ótemplomból hozott reménységgel búcsúzunk, és hisszük, hogy Emese néni már „hajlékra talált az örökkévalóságban”.
Halászné Kapcsándi Szilvia
Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei igazgatóhelyettes, DRETGY - Pannonia Reformata Múzeum vezetője
