28/03/2024
66 éve, 1958. március 28-án, halt meg Budapesten Rácz Aladár. Betegsége miatt 1945 után már nem mozdult ki otthonából, ott készültek rádió és hanglemez felvételei, élő házi koncertjeit is ott tartotta. „Miért telik meg könnyel a szemem, valahányszor rágondolok? Talán azért is, mert nemcsak, hogy meghalt, hanem még el is égették. Így semmi, de semmi nem maradt belőle, abból a csodálatos emberből, aki a legszebben élt, szebben mint bárki más, akit ismernem adatott, s ezenfelül nem hogy nagy művész lett volna, dehogy is, minél jobban távolodik tőlem az alakja, minél áttetszőbb, megfoghatatlanabb lesz művészete képzeletemben, annál inkább hiszem, hogy a zene lelke ő volt. Hogy soha többé és sehol ilyen egyszerűségben, az egyszerűségnek ilyen tündöklésében nem lehet részem. Milyen pedagógus is volt? Nem sokat magyarázott, helyette inkább bemutatta, hogy a szóban forgó zenedarabot például Landowska, vagy más művészek hogyan szokták játszani, és íme, rendesen kiderült, hogy bármennyire tetszett nekem azelőtt a mások játéka, az ő felfogásában a mű mégiscsak új életre kelt. Ebben a házban különben is – Buda távoli, legszebb tájékának kellős közepén –, itt alig volt másról szó, mint művészetről, vagy hogy ezt, vagy azt a művet hogyan kell eljátszani. A mester maga már alig-alig ment be a városba, már nagy zenéket sem hallgatott, annak a jelentéktelennek látszó kis hangszernek élt egész szívével és minden tehetségével, amelyet a régi, feltűnést kereső hangos cimbalomból ő maga mesterkedett, épített ki magának. Mikor utoljára mentem ki hozzá, kint ült éppen az úton jó feleségével – aki egyébként zongorán nagyszerű kísérője is volt – és így kiáltott felém: várj egy kicsit, itt jönnek a szamaraim! És csakugyan a szomszéd jött arra, a szamaras kocsijával. És tudta is kötelességét, leszállott kocsijáról és hagyta, hogy Aladár szokása szerint dédelgesse szamarait. Ő pedig nem is zavartatta magát, ölelgette, csókolgatta a derék füleseket, persze cukrot is adott nekik, mi pedig ott álltunk az országúton és néztük őt. Mivel hogy nálam, öreg koromban az könnyen megy, az én szemeim pedig megteltek könnyel. De meg is lehetett rá minden okom, mintha éreztem volna, hogy utoljára látom Rácz Aladárt.”
Füst Milán
