08/08/2026
A Kádár-korban augusztus 20. különleges ünnep volt. Eredetileg Szent István napja, de ezt akkoriban jobb volt nem túlságosan hangsúlyozni. István király helyett inkább az Alkotmány ünnepét ünnepeltük, mert egy alkotmány mégiscsak korszerűbbnek hangzott, mint egy ezer éve halott király. Ráadásul ott volt az új kenyér ünnepe is. Így egyetlen napon sikerült összehozni az államjogot a pékséggel.
Az ünnepi beszédek során a tanácselnök, a párttitkár vagy valamelyik helyi vezető felállt és körülbelül húsz percben elmagyarázta, milyen nagyszerű dolog az alkotmány. A közönség közben azon gondolkodott, mikor nyit ki a büfé. A beszédben rendszeresen szerepelt a „dolgozó nép”, a „szocialista építőmunka”, a „béke” és természetesen az „elért eredmények”. Az elért eredmények pontos mibenléte nem mindig derült ki, de abból, ahogy tapsoltunk, nyilván igen jelentősek lehettek.
Az új kenyér ünnepélyes átadásakor megjelent egy hatalmas, gyönyörű cipó, gyakran nemzeti színű szalaggal átkötve. Ez érdekes módon sokkal szebb volt, mint amit az ember hétköznap a közértben kapott. A hétköznapi kenyér másnapra olyan kemény lett, hogy kisebb lakásfelújításoknál is használni lehetett volna.
A városokban és falvakban kirakodóvásár, lacikonyha, céllövölde és körhinta várta a népet. A gyerek kapott egy műanyag sípot, amely körülbelül három perc alatt kergette őrületbe a teljes családot.
A televízió természetesen egész nap gondoskodott az ünnepi hangulatról: Ünnepi műsor, ünnepi híradó, ünnepi riport, ünnepi beszéd. Egy idő után már az ember attól tartott, hogy még a meteorológus is ünnepélyesen jelenti be: – Hazánk területén a szocialista felhőzet fokozatosan felszakadozik.
Augusztus 20. tehát mindenből adott egy kicsit. Volt politika. Volt kenyér. Volt virsli. Volt sör. Volt körhinta. És este tűzijáték. Szent István ugyan kissé háttérbe szorult, de valahol biztosan elégedetten nézte az eseményeket, elvégre az ország még mindig megvolt. Csak közben kapott egy párttitkárt, egy új alkotmányt és három rubeles műanyag sípot.
Megnyílt retró kiállításunkon a jedi mellett visszatér többek között a Kádár-kor, csak most már sorban állás nélkül. Van minden, amit szerettünk, elfelejtettünk vagy inkább megpróbáltunk elfelejteni. Belépés után garantált a nosztalgia – és enyhe hiánygazdaság-érzés.
