Gödöllői Városi Múzeum

Gödöllői Városi Múzeum Múlt, titkok, emlékek: 70+ éve pörgetjük Gödöllő történetét egy helyen!

04/10/2026

Amikor a popcorn még pattogatott kukorica névre hallgatott.
A mozi akkoriban nem egyszerűen filmnézés volt, hanem komplett társadalmi esemény. Először is meg kellett szerezni a jegyet. Ha népszerű film ment, az ember már a pénztár előtt átélhette az első izgalmakat: vajon jut-e hely vagy marad a következő előadás, esetleg a „majd valaki elmeséli” verzió.
A büfében nem harmincféle nachos és karamellás popcorn várta az embert. Volt, ami volt. Ropi, csoki, üdítő – és különösebb lelki válság nélkül sikerült választani.
Aztán kialudtak a fények. De még nem feltétlenül jött a film. Jöhetett híradó, ismeretterjesztő kisfilm, esetleg valami, amiről senki sem tudta pontosan, miért kell megnézni, de ha már kifizettük a jegyet, becsülettel végigültük.
időnként besunnyogott a kapitalizmus is a vetítővászonra. A nyugati film persze nem feltétlenül érkezett meg akkor, amikor Nyugaton bemutatták. Mire nálunk is vászonra került, előfordulhatott, hogy Amerikában már majdnem a következő rész készült. De sebaj: az imperializmus ráért.
A teremben pedig működött a korabeli Dolby Surround: balról zacskózörgés, jobbról köhögés, hátulról pedig valaki félhangosan elmagyarázta a filmet annak, aki ugyanazt a filmet nézte. Ha romantikus jelenet következett, a nézőtér fele diszkréten figyelte a vásznat, a másik fele pedig azt, hogy a mögöttük ülő fiatal pár pontosan mit csinál a sötétben.
Telefon természetesen nem világított. Legfeljebb a kijárat fölött az „exit”, bár akkoriban ezt még többnyire egyszerűen kijáratnak hívták. És amikor véget ért a film, nem lehetett egyetlen kattintással elindítani a következőt. Ki kellett menni az utcára. Beszélgetni kellett róla. Sőt, néha még napokkal később is emlékeztünk arra, mit láttunk.
Szörnyű idők voltak. 😄
🎞️ Melyik régi moziélményre emlékszel a legszívesebben? És mi volt az a film, amelyért még sorban is álltál?

27/09/2026

Régen a vonatozás nem egyszerű közlekedés volt. Inkább egy társadalmi kísérlet síneken.
A pályaudvaron minden megvolt, ami a korszak hangulatához kellett: füst, olajszag, csikorgó fékek, hangosbemondó, resti, valamint az a semmihez sem hasonlítható aroma, amelyről mindenki tudta, hogy valahol a közelben található egy állomási vécé. A menetrend ki volt írva. Ez azonban inkább afféle optimista elképzelés volt arról, hogyan alakulhatna a nap, ha minden jól menne.
Az indulás előtt természetesen megjelentek a családok hatalmas csomagokkal: bőrönd, strandtáska, pokróc, hűtőtáska, rántott húsos szendvics, két gyerek és egy olyan cekker, amelyben látszólag egy komplett hétvégi ház felszerelése elfért.
A fülkében aztán gyorsan kialakult a magyar társadalom keresztmetszete. Egy katona hazafelé tartott eltávra. Egy néni tyúkot vitt valahová. Egy egyetemista aludt. Egy bácsi pedig már indulás előtt részletesen elmagyarázta mindenkinek, hogy miért rossz az ország gazdasági helyzete és hogyan lehetne három egyszerű intézkedéssel helyrehozni.
A beszélgetés általában így indult: – Szabad ez a hely? És két órával később már mindenki tudta, hogy a másik mennyit keres, hol dolgozik, milyen betegsége volt tavaly és miért nem beszél a sógorával 1974 óta.
A kocsik komfortja külön élmény volt. Nyáron szauna. Télen vagy szauna vagy jégverem. Köztes fokozat nem nagyon létezett. Az ablakokat különösen érdekes mérnöki elvek alapján tervezték. Ha zárva volt, nem lehetett kinyitni. Ha sikerült kinyitni, utána nem lehetett becsukni.
A vonat pedig ment. Katt-katt, katt-katt… Olyan ritmusban, hogy tíz perc után még az is elaludt, aki egyébként csak két megállót utazott.
És természetesen ott volt az Utasellátó, a vasúti gasztronómia külön univerzuma. A szendvics alapja két szelet kenyér volt, melyek között valahol elrejtőzött egy sonkának vagy párizsinak nevezett vékony réteg. A dekorációt általában egy szelet uborka biztosította, ha pedig volt rajta paprika is, az már majdnem ünnepi hidegtálnak számított. Mellé kávé. Pontosabban valami, ami színében emlékeztetett a kávéra, ízében viszont inkább egy vasúti talpfa és egy pörkölt cikóriamező szerelemgyerekének tűnt. A büfékocsi luxusnak számított: sör, üdítő, szendvics és társai. Az ember úgy ült ott, mintha az Orient expresszen utazna, miközben az ablak előtt 50 kilométeres óránkénti sebességgel suhant el a magyar Alföld.
A balatoni vonatok nyáron külön kategóriát képviseltek. Aki talált ülőhelyet, az nyert. Aki ablak mellé került, az főnyereményt vitt el. Aki pedig működő ablak mellé ült, annak valószínűleg valamilyen rokona dolgozott a vasútnál.
A resti pedig maga volt az intézmény. Nem egyszerű vendéglátóhely. Világnézet. Reggel hatkor ugyanúgy lehetett ott virslit enni, mint délután sört inni. Mindig ült bent néhány ember, akikről senki sem tudta pontosan, hogy vonatra várnak-e vagy egyszerűen 1978 óta nem sikerült hazamenniük.
A kalauz megérkezése mindig látványos jelenetet eredményezett. – Jegyeket, bérleteket! Erre húsz ember egyszerre kezdett matatni a zsebében. – Nekem itt volt… – Várjon, biztos ebben a tárcában… – Anyukámnál van a jegy! – Anyuka hol van? – A másik kocsiban. A kalauz pedig mindent látott. Mindent hallott. És valószínűleg már semmin sem lepődött meg.
Az állomások hangosbemondója közben külön nyelvet beszélt: „A Budapest… khrrrr… felől érkező… ksssss… személyvonat… előreláthatólag… khhhhhh…” Hogy mi történt? Mikor jön? Melyik vágányra? Majd kiderül. Ez volt benne a kaland. És mégis: ezeknek az utazásoknak volt valami különös hangulata. Az emberek beszélgettek. Kinéztek az ablakon. Megosztották egymással a rántott húsos szendvicset. A gyerekek számolták a villanyoszlopokat. A felnőttek pedig megpróbálták kitalálni, vajon tényleg megáll-e a vonat ott, ahol nekik le kellene szállniuk.
Nem volt Wi-Fi. Nem volt légkondi. Nem volt mobiltelefon. Viszont volt resti, Utasellátó, lehúzható (vagy nem lehúzható) ablak, műbőr ülés, füstös folyosó, termosz, cekker és rántott húsos szendvics. És valahogy mindenki odaért. Előbb-utóbb. Utazás a múltba? Nálunk ehhez még jegyet sem kell váltani. Látogasson el retró kiállításunkra!

A Kulturális Örökség Napján kollégánk, Dr. Czeglédi Noémi történész tartott előadást a királyi kastély egykori inspektor...
24/09/2026

A Kulturális Örökség Napján kollégánk, Dr. Czeglédi Noémi történész tartott előadást a királyi kastély egykori inspektori házában (Martinovics utca 2/A) az épület történetéről. A prezentáció bemutatta településünk 18. századi mérföldköveit. A felújított műemlék épületben Pető Zoltán, a Vadászkamara titkára kísérte körbe a látogatókat.
A valamikori kettős tiszti lak e része a Vadászkamara tulajdonában van; az ingatlan másik fele (Gödöllői Királyi Kastély) a kutatók, Czeglédi Noémi és Szőke Balázs szerint Török Ignác egykori szülőháza volt.

20/09/2026

A gulyáskommunizmusban a benzinkúton még nem kellett azon gondolkodni, melyik gombot nyomd meg a kútoszlopon. Nem nyomtál meg semmit. Megérkezett a benzinkutas. Általában olyan tekintettel, amelyből rögtön kiderült, hogy te ma körülbelül a kétszázadik ember vagy, aki megzavarja a munkaidő békés folyását. A benzinkutas viszont nemcsak benzint adott. Megnézte az olajat, vetett egy pillantást a gumira, letörölte a szélvédőt és közben olyan szakértő arccal hallgatta a motor csörgését, mintha legalábbis ő tervezte volna Zuffenhausenben.
Bankkártya? Telefonos fizetés? Pontgyűjtő alkalmazás? Ugyan már. Volt készpénz, apró, blokk és az örök kérdés: „Tízesből tud visszaadni?” A shop kínálata sem okozott döntési bénulást. Nem kellett húszféle kávéból, tizenkét hot dogból, háromféle proteinitalból és négyezer forintos szendvicsekből választani. Jó esetben volt motorolaj, ablaktörlő, térkép, néhány autós apróság… és valahol a háttérben egy olyan kávé, amelyet valószínűleg még az előző műszak főzött. Az ember tankolni ment a benzinkútra, nem gasztronómiai élményért. A benzinkút pedig külön kis világ volt: Trabantok, Ladák, Wartburgok, Skodák sorakoztak, néha felbukkant egy nyugati autó is, amelyet mindenki úgy nézett, mintha éppen leszállt volna egy másik bolygóról. És ott állt közöttük a benzinkutas, olajos munkaruhában, aprópénzzel a zsebében, kezében a töltőpisztollyal. Nem volt applikációja. Nem volt ügyfél-elégedettségi kérdőíve. Nem mondta, hogy „szép napot kívánunk, várjuk vissza!” 😄⛽

Értékvédők találkoztakSzeptember 16-án az Erzsébet Királyné Szálloda adott otthont a IV. ÉrtékvédőKonferenciának és talá...
17/09/2026

Értékvédők találkoztak
Szeptember 16-án az Erzsébet Királyné Szálloda adott otthont a IV. Értékvédő
Konferenciának és találkozónak, melyen a város épített és kulturális örökségéhez,
helytörténetéhez és értékeinek megőrzéséhez kapcsolódó témák kerültek középpontba.
A konferencián a Gödöllői Városi Múzeum részéről Papházi-Lovas Orsolya
művészettörténész „Az élethez való öröm” továbbélése – tanítványok a gödöllői
művésztelep utóéletében címmel tartott előadást. Prezentációjában bemutatta a
művésztelep Körösfői-Kriesch Aladár halála utáni időszakát. Beszélt a telep szellemiségét továbbvivő négy csoportosulásról, illetve az itt alkotó művészek eddig ismert tevékenységéről, mely még számos kutatási témát hordoz magában.

13/09/2026

A szocializmusban a magyar építőipar nem ismert lehetetlent. Legfeljebb határidőt.
A kádárkockák mellett a lakótelepek úgy nőttek ki a földből, mint eső után a gomba. A recept egyszerű és tervszerű volt: először felállították a darut, aztán a paneleket, végül pedig megpróbálták kitalálni, hová kerüljön az út, a bolt és az óvoda. Végül elkészült egy új városrész, ahol 14 lépcsőház lakói egyszerre tudták, mikor süt rántott húst a harmadikon Marika néni. A propaganda szerint ezek korszerű, összkomfortos lakások voltak. És valóban: volt bennük víz, villany, távfűtés, valamint ingyenes családi rádióadás a szomszéd lakásból a falon keresztül, a konyhában pedig két ember már tömegrendezvénynek számított.
A kilátás? Panelre néző panel, mögötte panel és a házak között gondosan kialakított zöldterület várta a lakókat. Legalábbis addig, amíg le nem taposták parkolónak.
De volt játszótér, beton pingpongasztal, homokozó, ABC, presszó és minden erkélyen legalább egy összecsukható kempingszék. A kommunizmus ugyan nem épült fel, de a tízemeletes legalább elkészült.
Kinek milyen panelbeli élményei vannak? Mennyire kelt nosztalgikus érzéseket az akkori háztartás kis alumínium defibrillátora, a kotyogós kávéfőző?
Korabeli hangulat a múzeumban. Gyere retrózni!

Szeptember 19-én és 20-án, a Kulturális Örökség Napjai rendezvénysorozat keretén belül múzeumunk ingyenesen látogatható!
09/09/2026

Szeptember 19-én és 20-án, a Kulturális Örökség Napjai rendezvénysorozat keretén belül múzeumunk ingyenesen látogatható!

06/09/2026

A gödör helyett lépj be a gödöllői retróba!
A MERKUR (hivatalos nevén: Merkur Személygépkocsi Értékesítő Vállalat) legendás világa. A Kádár-rendszerben nem egyszerűen autót vett az állampolgár, hanem belevágott egy többéves társadalmi kísérletbe.
Befizette az ember az előleget, kapott egy sorszámot, majd hazament… és várt.
Közben megházasodott, megszületett a gyerek, felépült a lakótelep, lecserélték a pártfőtitkárt – a Trabant pedig még mindig valahol a gyártósoron meditált. Időnként előkerült a MERKUR-lista és az ember izgatottan ellenőrizte: „Már csak 6847-en vannak előttem!”
Aztán egyszer eljött a nagy nap. Értesítés, családi riadó: „Megjött az autó!” Nem feltétlenül olyan színben, amilyet szerettél volna. De ez már részletkérdés volt. Ha fehéret rendeltél és mustársárga érkezett, akkor hirtelen rájöttél, hogy mindig is a mustársárga volt a kedvenc színed.
Trabant, Wartburg, Skoda, Zsiguli – mindegy volt. A lényeg az volt, hogy négy kereke legyen és most már tényleg a tiéd. A MERKUR megtanított bennünket valamire, amit a mai autószalonok már nem tudnak: türelemre. Nagyon sok türelemre. Mert akkoriban nem az volt a kérdés, hogy „Milyen extrákat kér bele?” hanem inkább: „Megéri-e még a jogosítványa, mire átveheti?”
Kinek milyen éléménye fűződik a MERKUR-időszakhoz?

31/08/2026

Régen a magyar kocsma nem egyszerű vendéglátóhely volt. Intézmény. Információs központ. Lelki segélyszolgálat. És néha sportlétesítmény is, főleg ha valaki megpróbált egyenes vonalban hazamenni.
A berendezés általában egyszerű volt: műbőr szék, billegő asztal, hamutartó, söntéspult, a falon valamilyen megsárgult dekoráció és persze a levegő, amit késsel is lehetett volna szeletelni. A cigarettafüstből nagyjából meg lehetett állapítani, hányan vannak bent.
A választék sem akarta összezavarni az embert. Sör volt. Bor volt. Rövid volt. Ha valaki koktélt kért volna, valószínűleg kiküldik megnézni, nem jön-e a következő busz.
A törzsvendégnek nem kellett rendelnie. Mire belépett, már tudták, mit iszik, mennyivel tartozik, mit mondott tegnap a Fradiról és hogy otthon azt ígérte: „csak egyre ugrom be”.
A kocsma pedig mindent túlélt: tervgazdaságot, hiánygazdaságot, olajválságot és számtalan hétfő reggelt.
Csak egy dolgot nem sikerült soha megoldani: hogyan lesz az „egy gyors sörből” este fél tíz.
Ha van kedved megmártózni a múltban, akkor retró kiállításunkat neked találták/találtuk ki.

23/08/2026

Retró tárház a Múzeumban! Az ABC-áruház nem egyszerű bolt volt, hanem napi túlélőshow, csak akkor még nem hívták realitynek. Az ember bevásárlólistával érkezett, de hamar megtanulta, hogy a lista inkább afféle vágyálom. Kenyér? Volt, de száraz. A másik szárazabb. Tej? Ha szerencséd volt, a zacskó nem szakadt ki. Banán? Ne vicceljünk, ez mégiscsak egy ABC, nem Nyugat-Berlin.
A bejáratnál ha húsz ember állt egy kupacban, akkor biztosan „jött valami”. Hogy mi? Senki sem tudta pontosan, de mindenki beállt a sorba. Lehetett narancs, kávé, téliszalámi vagy egyszerűen csak friss virsli. A lényeg az volt, hogy ha sor van, ott neked is szükséged van arra, amit osztanak.
A polcok különös logika szerint működtek. Egy teljes sorban állhatott ugyanaz a háromféle konzerv, mellettük ecet, mustár és annyi háztartási keksz, amennyivel kisebb légvédelmi bunkert lehetett volna felépíteni. A hűtőpultban párizsi, krinolin, májas várta a vásárlót. A felvágottat hajszálpontosan lemérték: ha húsz dekát kértél, kaptál huszonhármat. A kérdés ilyenkor nem az volt, hogy kéred-e, hanem hogy „maradhat?” Természetesen maradhatott. Demokrácia volt.
Az eladókat könnyű volt felismerni fehér köpenyükről és arról a különleges arckifejezésről, amely azt üzente: „Maga mégis mit keres itt?” A vevő ugyanis nem vásárolni érkezett, hanem megzavarni az eladó békés munkanapját. Ha megkérdezted, hogy lesz-e még tejföl, gyakran jött a korszak egyik legpontosabb kereskedelmi tájékoztatása: „Nem tudom. Talán holnap.” Ennél részletesebb információhoz már minisztériumi engedély kellett volna.
A pénztárnál jött a finálé. A pénztárgép csattogott, a blokk olyan hanggal készült, mintha egy kisebb gépgyár indulna be.
És ott volt a bevásárlókocsi is: valamelyik kereke mindig más irányba akart menni, így az ember nem tolta, hanem birkózott vele. A kosár füle nyomta a tenyeret, a műanyag szatyor pedig éppen akkor szakadt ki, amikor belekerült három üveg Kőbányai, két kiló krumpli és a hétvégi nagybevásárlás.
Mindezek ellenére az ABC-nek megvolt a maga varázsa. Ha valaki suttogva közölte, hogy „a másik boltban van banán”, a hír gyorsabban terjedt, mint ma az interneten.
Az ABC tehát nem egyszerűen üzlet volt. Találkozóhely, hírszolgálat, szerencsejáték és akadályverseny egyben. Az ember sosem lehetett biztos benne, hogy azt viszi haza, amiért elindult – de abban igen, hogy vesz valamit, mert ha már egyszer volt belőle, ki tudja, mikor lesz legközelebb.
Nektek mi jut eszetekbe a régi ABC-áruházakról? Mi volt az a termék, aminek külön örültetek, ha éppen lehetett kapni?

Cím

Szabadság Tér 5
Godollo
2100

Nyitvatartási idő

Szerda 10:00 - 16:00
Csütörtök 10:00 - 16:00
Péntek 10:00 - 16:00
Szombat 10:00 - 16:00
Vasárnap 10:00 - 16:00

Telefonszám

+3628421997

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Gödöllői Városi Múzeum új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

A Múzeum Elérése

Üzenet küldése Gödöllői Városi Múzeum számára:

Parancsikonok

Megosztás