27/09/2026
Régen a vonatozás nem egyszerű közlekedés volt. Inkább egy társadalmi kísérlet síneken.
A pályaudvaron minden megvolt, ami a korszak hangulatához kellett: füst, olajszag, csikorgó fékek, hangosbemondó, resti, valamint az a semmihez sem hasonlítható aroma, amelyről mindenki tudta, hogy valahol a közelben található egy állomási vécé. A menetrend ki volt írva. Ez azonban inkább afféle optimista elképzelés volt arról, hogyan alakulhatna a nap, ha minden jól menne.
Az indulás előtt természetesen megjelentek a családok hatalmas csomagokkal: bőrönd, strandtáska, pokróc, hűtőtáska, rántott húsos szendvics, két gyerek és egy olyan cekker, amelyben látszólag egy komplett hétvégi ház felszerelése elfért.
A fülkében aztán gyorsan kialakult a magyar társadalom keresztmetszete. Egy katona hazafelé tartott eltávra. Egy néni tyúkot vitt valahová. Egy egyetemista aludt. Egy bácsi pedig már indulás előtt részletesen elmagyarázta mindenkinek, hogy miért rossz az ország gazdasági helyzete és hogyan lehetne három egyszerű intézkedéssel helyrehozni.
A beszélgetés általában így indult: – Szabad ez a hely? És két órával később már mindenki tudta, hogy a másik mennyit keres, hol dolgozik, milyen betegsége volt tavaly és miért nem beszél a sógorával 1974 óta.
A kocsik komfortja külön élmény volt. Nyáron szauna. Télen vagy szauna vagy jégverem. Köztes fokozat nem nagyon létezett. Az ablakokat különösen érdekes mérnöki elvek alapján tervezték. Ha zárva volt, nem lehetett kinyitni. Ha sikerült kinyitni, utána nem lehetett becsukni.
A vonat pedig ment. Katt-katt, katt-katt… Olyan ritmusban, hogy tíz perc után még az is elaludt, aki egyébként csak két megállót utazott.
És természetesen ott volt az Utasellátó, a vasúti gasztronómia külön univerzuma. A szendvics alapja két szelet kenyér volt, melyek között valahol elrejtőzött egy sonkának vagy párizsinak nevezett vékony réteg. A dekorációt általában egy szelet uborka biztosította, ha pedig volt rajta paprika is, az már majdnem ünnepi hidegtálnak számított. Mellé kávé. Pontosabban valami, ami színében emlékeztetett a kávéra, ízében viszont inkább egy vasúti talpfa és egy pörkölt cikóriamező szerelemgyerekének tűnt. A büfékocsi luxusnak számított: sör, üdítő, szendvics és társai. Az ember úgy ült ott, mintha az Orient expresszen utazna, miközben az ablak előtt 50 kilométeres óránkénti sebességgel suhant el a magyar Alföld.
A balatoni vonatok nyáron külön kategóriát képviseltek. Aki talált ülőhelyet, az nyert. Aki ablak mellé került, az főnyereményt vitt el. Aki pedig működő ablak mellé ült, annak valószínűleg valamilyen rokona dolgozott a vasútnál.
A resti pedig maga volt az intézmény. Nem egyszerű vendéglátóhely. Világnézet. Reggel hatkor ugyanúgy lehetett ott virslit enni, mint délután sört inni. Mindig ült bent néhány ember, akikről senki sem tudta pontosan, hogy vonatra várnak-e vagy egyszerűen 1978 óta nem sikerült hazamenniük.
A kalauz megérkezése mindig látványos jelenetet eredményezett. – Jegyeket, bérleteket! Erre húsz ember egyszerre kezdett matatni a zsebében. – Nekem itt volt… – Várjon, biztos ebben a tárcában… – Anyukámnál van a jegy! – Anyuka hol van? – A másik kocsiban. A kalauz pedig mindent látott. Mindent hallott. És valószínűleg már semmin sem lepődött meg.
Az állomások hangosbemondója közben külön nyelvet beszélt: „A Budapest… khrrrr… felől érkező… ksssss… személyvonat… előreláthatólag… khhhhhh…” Hogy mi történt? Mikor jön? Melyik vágányra? Majd kiderül. Ez volt benne a kaland. És mégis: ezeknek az utazásoknak volt valami különös hangulata. Az emberek beszélgettek. Kinéztek az ablakon. Megosztották egymással a rántott húsos szendvicset. A gyerekek számolták a villanyoszlopokat. A felnőttek pedig megpróbálták kitalálni, vajon tényleg megáll-e a vonat ott, ahol nekik le kellene szállniuk.
Nem volt Wi-Fi. Nem volt légkondi. Nem volt mobiltelefon. Viszont volt resti, Utasellátó, lehúzható (vagy nem lehúzható) ablak, műbőr ülés, füstös folyosó, termosz, cekker és rántott húsos szendvics. És valahogy mindenki odaért. Előbb-utóbb. Utazás a múltba? Nálunk ehhez még jegyet sem kell váltani. Látogasson el retró kiállításunkra!
