05/08/2025
👉A HÓNAP MŰTÁRGYA👈
DAGASZTÓTEKNŐ ÉS A KENYÉRSÜTÉS
Szent István napja, augusztus 20-a, a kárpát-medencei magyarság legrégibb ünnepe. Ez a nap egyben az új kenyér ünnepe is.
A kenyér a magyar ember táplálkozásában évszázadokon keresztül központi helyet foglalt el. Az alföldi kenyér már a 18. században európai hírű volt. Nyugati utazók ámulattal írtak különleges finomságáról, hatalmas méreteiről, amelyek mindvégig a magyar házikenyér jellegzetességei maradtak. A kenyérsütés összetett munkafolyamat, amit a régi időben minden lánynak meg kellett tanulnia, még a férjhezmenetele előtt. Ma már sajnos csak a falun élő, igen idős korosztály emlékezhet egyáltalán az igazi házikenyér sütésének fortélyaira.
A kenyértészta elkészítése - mivel egyszerre elég sokat kellett dagasztani -, dagasztóteknőben történt. Ez a teknő bükkfából, később nyárfából készült, egy tömbből kifaragva, amit csak a kenyértészta dagasztására használtak. A teknőt dagasztólábra, más néven teknőtartóra helyezték, így biztosan állt, és a dagasztáshoz megfelelő magasságban volt.
A jó kenyérhez jó minőségű liszt kellett.
A szitálással választották el a lisztet a korpától, ehhez több méretben, több rostamérettel készítettek szitákat, rostákat. A liszt szitálását már előző nap este megkezdték.
A szitálás után következett a kovászolás. Az átszitált liszt egy részét a teknő egyik végébe húzták, ennek közepébe mélyedést vájtak, ebbe került a kovász. A kovász az előző nyers kenyértésztából eltett tészta, amit sok helyen liszttel elmorzsoltak. A teknőt letakarva meleg helyen tartották, hogy meg ne fázzon a kovász. Másnap reggel pedig langyos víz és só hozzáadásával megdagasztották a kenyértésztát. Ha azt szerették volna, hogy sokáig puha maradjon a kenyér, főtt krumplit reszeltek a tésztába.
A dagasztás kb. egy-két órát vett igénybe. A műveletet öklükkel végezték az asszonyok, amit a tésztában kicsit megforgattak. A kész tészta nem ragadt, szép egyenletes, a kalácstésztánál valamivel keményebb állagú kellett, hogy legyen.
Dagasztás közben a tésztát hajtogatták több irányból is, hogy még levegősebb legyen. A pihentetés után a megdagasztott tésztát vászonnal bélelt gyékényből, szalmából fonott, esetleg faragott kelesztő edénybe, szakajtóba tették, majd szakajtóruhával beterítették. Ezekből a szakajtókból a bevetéskor lisztezett sütőlapátra borították a kenyereket, majd oldalukat megvágták, hogy szebben nyíljanak meg. Egyes vidékeken kereszt alakban vágták meg a tetejüket.
A hagyomány szerint akkor kellett bevetni a kenyeret, amikor a piszkafa szikrát szór a kemence alján végighúzva.
A kemencéből a parazsat szénvonóval húzták ki. Ez egy nyélre erősített deszkalap volt. Majd az alját vizes permettel, nyélre erősített kukoricacsuhéval, vagy ronggyal törölték át. A kenyeret sütőlapáttal vetették be és vették ki. A sütőlapát legtöbbször egy deszkából készült, de előfordult, hogy a fejét külön csapolták hozzá a nyélhez. Sütés közben be-benéztek a kemencébe, ellenőrizték a kenyereket. Az első húsz perc adta meg a kenyér színét, ami később nem változott.
A kenyerek két órán át sültek. Amikor kivették őket, aljukat leseperték, majd megmosdatták őket, hogy szép fényesek legyenek. Túlsütéskor verőfával leverték a külső, égett kérgét. Ezután sütőabroszba beletekerve hagyták kihűlni.
A kenyér felvágása, megszegése nem adatott meg akárkinek, rendszerint a családfő, vagy a kenyeret dagasztó asszony végezte, miután keresztet rajzolt az aljára. Egy darabkája sem végezte soha szemétben.
