Folk Art Nouveau

Folk Art Nouveau Egy népi szecessziós kerámiagyűjtemény továbbá minden, ami mellette és mögötte van. - A fo „Világosan tudom, hogy miért szeretem a népi szecessziós cserepeket.

Badár Balázst, Bozsik Kálmánt, a vásárhelyi kismestereket és a Majolikatelep kiváló művészeit. Csak gondoljunk bele, hogy ki is volt a gyártók célközönsége. A közép- és kispolgárság, orvosok, tanárok, mérnökök, kisbirtokosok és kispénzű hivatalnokok. Mindenki, akikkel közösséget vállalok, és akiknek igyekszek emléket állítani a gyűjteményemmel. Ma a 21. században én ugyanazt az utat járom, ugyanazok a gondjaim, vágyaim, ugyanúgy szeretem a szépet és ugyanúgy belebotlok az elérhetőség anyagi korlátjaiba. Amikor újra meg újra rácsodálkozom a gyűjtemény egy-egy varázslatos darabjára, sokszor megjelenik a szemeim előtt az otthon, amit díszítettek és a korábbi tulajdonosok személye az őket körülvevő családdal. Ha szeretnénk közelebb kerülni ezekhez a tárgyakhoz és megérteni őket, akkor a műhelyeken és az általuk követett közös stíluson túl ismernünk kell azokat az embereket is, akik első vevőként évszázados útjukra bocsátották őket.”

„A hét műtárgya”:Budai Ézsaiás első magyar nyelvű iskolai atlasza 1800-ból A hét műtárgya ezúttal egy olyan könyv, amely...
02/10/2026

„A hét műtárgya”:
Budai Ézsaiás első magyar nyelvű iskolai atlasza 1800-ból

A hét műtárgya ezúttal egy olyan könyv, amely debreceniként, gyűjtőként és tanárként is különösen közel áll hozzám. Pár hete sikerült megszereznem Budai Ézsaiás 1800-ban megjelent „Oskolai Új Átlás az alsó classisok számára” című munkájának egy példányát. A kötet tulajdonképpen nem más, mint az első magyar nyelvű iskolai atlasz. Sok könyvgyűjtő nagy álma, úgy gondolom, nemcsak Debrecenben.
Ahhoz, hogy megértsük, mitől olyan különleges ez a tizenkét térképlapot tartalmazó kötet, érdemes visszalapoznunk a Református Kollégium történetében is. A XVIII. század végén egyre nagyobb szerepet kapott a magyar nyelvű oktatás, valamint a történelem és a földrajz tanítása. A megfelelő taneszközök azonban sokszor hiányoztak. A tanári kar 1797-ben már határozottan sürgette a térképek használatát, megparancsolva, hogy „minden deáknak mappája legyen”. A debreceni diákok pedig hozzáláttak, hogy elkészítsék ezeket a mappákat.
Munkájukat Budai Ézsaiás, a Kollégium nagy műveltségű professzora irányította. A vállalkozás meghatározó alakja Erőss Gábor volt, mellette Halász István, Pap József és további diáktársaik dolgoztak. A könyvet ma többnyire Budai nevéhez kapcsoljuk, de a lapokat forgatva érdemes ezekre a fiatalokra is gondolnunk, akik a rajzolás, a rézmetszés és a nyomtatás aprólékos munkáját végezték. Neveik a képeken látható térképek alsó sarkában olvashatóak.
Fontos megemlíteni, hogy a rézmetszésnek ekkor már volt előzménye a Kollégiumban. A diákok eleinte betűket, rövid feliratokat, jelmondatokat véstek a rézbe, később versek is születtek így. A kollégium múzeumában fennmaradt darabok között komolyabb szövegek mellett jóízű diáktréfák is akadnak.
Az atlasz elkészítése ugyanakkor már nem diákcsíny volt, hanem komoly, összehangolt munka eredménye. Voltak, akik megrajzolták a térképeket, mások rézbe metszették, kinyomtatták vagy kézzel színezték a lapokat. Eleinte a Kollégiumban dolgoztak, később a városban bérelt helyiségbe költöztették a műhelyüket. Szerény eszközökkel, sok türelemmel és egymás munkájára támaszkodva jutottak el az első atlaszig.
Mindezt az utolsó előtti képen mutatott, szintén rézmetszéssel készült címlap a maga kétszáz évnél is régebbi nyelvén különösen szépen foglalja össze: a kötet „Togátus Deák Ifjak által”, Budai Ésaiás „vigyázása alatt” metsződött és nyomtatódott Debrecenben.
A tizenkét térképen a földgolyó két féltekéje, a kontinensek és több európai ország tárult a tanuló elé. Előképük Koeler atlasza volt, amely 1786-ban került a Református Kollégium könyvtárába. Ennek lapjait a magyar iskolai használathoz igazították. A finoman színezett felületek, a partokat követő sűrű vonalak, az apró városjelek és a gondosan megformált betűk engem még ma is hosszú nézelődésre csábítanak.
Külön öröm a régi földrajzi neveket böngészni. Ausztráliánál „Új Hollandia” olvasható, a Földközi-tenger „Köz Tenger”, Észak-Amerika keleti részén pedig a „Szövetséges Szabad Köz Társaságok” feliratot találjuk. A magyar és latin elnevezések még egymás mellett élnek ezeken a lapokon. Érdekes észrevenni, hogy a földrajzi ismeretek mellett a magyar tudományos nyelv alakulásának is tanúi lehetünk.
A bemutatott atlasz „a debreceni térképész csapat” első próbálkozása, azaz az első kiadás. Emiatt természetesen magán viseli a kezdet nehézségeit. A hegy- és vízrajz helyenként hiányos, pontatlan, egyes területek alakja torzult, a politikai beosztások pedig nem mindig követték a változásokat. Ecsedi István későbbi elemzése ezeket a fogyatkozásokat is sorra veszi. Ugyanakkor a teljesítmény megítéléséhez hozzátartozik, hogy a térképeket a mesterséget munka közben elsajátító diákok készítették.
A munka folytatódott: 1801-ben az ókori világ megismerését segítő „Oskolai Ó Átlás”, majd 1804-ben a nagyobb és gondosabban kidolgozott „Oskolai Magyar Új Átlás” is elkészült. Néhány év alatt látványos utat jártak be és országos sikert értek el a debreceni rézmetszők.
Számomra mégis ennek a legelső atlasznak a Magyarország-lapja a legkedvesebb, ezért ezt mutatom meg elsőként. A rózsaszínnel jelölt országterületen, a folyók és városok között ott olvasható: „Debreczen”. Annak a városnak a neve, ahol ezeket a vonalakat rézbe vésték, a lapokat kinyomtatták, majd kiszínezték.
Vajon mire gondolhattak a rézmetsző diákok, amikor az első nyomatokat kézbe véve megpillantották rajtuk saját városuk nevét? Érezték-e ugyanazt a büszkeséget, amelyet én érzek most, 226 évvel később, a munkájukban gyönyörködve?
Debreceni oktatóként külön öröm kézbe venni ezt a kötetet, amely egy professzor és diákjai közös munkájának emlékét őrzi. A tanári útmutatás, a fiatalok ügyessége és szorgalma azt a végtelenül nemes közös célt szolgálta, hogy az utánuk következők már jobb eszközökkel tanulhassanak.
Az atlaszhoz kapcsolódó irodalmat bogarászva bukkantam dr. Ecsedi István 1912-es tanulmányára, amelyben így fogalmazott: „A tudomány demokratikus, mindnyájan tápláljuk s mindnyájunkkal közös.”
Több mint egy évszázad telt el azóta, de ez a gondolat ma is éppen olyan igaz. Tartsuk magunkat hozzá!
Remélem, sikerült ma is szépet és érdekeset mutatnom!

„A hét műtárgya”:Nagy Ferenc faragott doboza – A magyar állam ajándéka U Thant ENSZ-főtitkárnakA hét műtárgya ezen a hét...
25/09/2026

„A hét műtárgya”:
Nagy Ferenc faragott doboza – A magyar állam ajándéka U Thant ENSZ-főtitkárnak

A hét műtárgya ezen a héten érkezett haza Amerikából, három nádudvari tányér társaságában. A megszerzéséről most csak annyit árulok el, hogy különösebb licitharc nem alakult ki érte. Amikor aztán először a kezembe vettem, elállt a szavam.
Rögtön az elején egy meglehetősen erős kijelentést kell tennem: azt gondolom, hogy ez a 45 centiméter átmérőjű, sokszögletű fadoboz talán a legszebb faragás, amelyet valaha a kezemben tarthattam. Számomra még a Kapoli család munkáit is felülmúlja. Érzem ennek a mondatnak a súlyát, de vállalom a véleményemet. Szeretném megmutatni nektek azokat a részleteket is, amelyek miatt így gondolom.
A Csongor és Tünde történetét megelevenítő doboz Nagy Ferenc tabi fafaragó alkotása. A bevésett jelzés tanúsága szerint 1960-ban készült, később pedig a magyar kormány ajándékaként került U Thant birtokába. A burmai diplomata 1961 és 1971 között töltötte be az ENSZ főtitkári tisztségét.
A tárgy különleges múltjáról egy megsárgult, gondosan megőrzött aukciós jegyzék árulkodik. William J. Doyle 1975. október 22-i New York-i árverésén U Thant hagyatékának ajándékait és emléktárgyait kínálták eladásra. A jegyzék bekarikázott, 67-es tétele egy magyar faragott fadobozt és három kerámiatányért sorol fel, a magyar kormány ajándékaként. Előző tulajdonosuk ezen az árverésen vásárolta meg őket. A doboz és a három nádudvari tányér tehát már akkor is összetartozott, és most, több mint fél évszázaddal később, együtt érkeztek haza, hogy a mi gyűjteményünket gazdagítsák.
Gyűjtőként különösen sokat jelent számomra, amikor egy tárgy történetének ilyen kézzelfogható tanúja is megmarad. Ez a néhány sor összeköti a tabi műhelyt, a magyar állami ajándékozást, az ENSZ egykori főtitkárát és egy New York-i árverést. Most pedig már az otthonunkat is.
Mielőtt azonban körbeforgatnánk a dobozt, érdemes az alkotójánál is elidőznünk. Nagy Ferenc neve talán kevésbé ismert, mint amennyire az életműve alapján megérdemelné.
1920-ban született Tabon, uradalmi cselédek gyermekeként. Felmenői között faragó pásztorok voltak, így a fa megmunkálásának szeretete családi örökségként kísérte. Iskoláiról később mindössze ennyit írt: „mindössze hat elemi, meg az élet”. Ebbe az életbe a háború és a hadifogság is beletartozott. Faragótudása ott a túlélésben segítette: apró munkáiért élelmet kapott.
Hazatérve mezőgazdasági munkából élt, és tovább faragott. Később a tihanyi Népművészeti Házban tanulhatott, Kisfaludi Strobl Zsigmond pedig főiskolai jelentkezésre biztatta. Végül önálló úton fejlesztette tovább a tudását. 1956-ban elnyerte a Népművészet Mestere címet, 1958-ban Kapoli-emlékdíjat kapott, 1976-ban pedig a Magyar Nemzeti Galéria rendezett önálló gyűjteményes kiállítást műveiből. Felesége, Emma asszony munkatársként és szellemi társként is fontos szerepet játszott alkotói életében.
A dobozt nézegetve különös súlyt kap számomra ez az életút. Megindító belegondolni, mennyi nélkülözés és megpróbáltatás után tudott valaki ennyi szépséget létrehozni. Milyen érzékenyen figyelhette az embereket, ha egy lehajtott fejben, egy kinyújtott kézben vagy egy meghajló testben ilyen pontosan tudta megmutatni a fájdalmat, a vágyakozást, az örömöt és olykor a humort is.
Maga a doboz már a méretével meglepetést okoz. A fényképeken talán kisebb ékszerdoboznak gondolnánk, pedig a 45 centiméteres átmérő tekintélyes méretet jelent. A fedél gazdag díszítését ezen a nagy felületen kellett egységbe rendezni, úgy, hogy az apró részletek sokasága mellett az egész kompozíció is érvényesüljön.
A sokszögű kereten belül virágok, tulipánszerű kelyhek, visszahajló levelek és csigavonalba forduló indák töltik ki a teret. Érdemes közelről is megnézni, milyen vékonyra faragott részek kapcsolják össze őket. A levelek széle felkunkorodik, a szirmok külön-külön kapják a fényt, a mélyedések és áttörések sötétje pedig kiemeli a formákat. A díszítésnek mélysége, ritmusa és finom árnyékrajza van. A fa helyenként szinte csipkévé válik.
Ahogy a tekintet végighalad ezen a növényi szövevényen, egyszer csak elérkezik a fedél közepéhez. A virágok között ott találjuk magunkat Csongor és Tünde világában.
Vörösmarty Mihály 1831-ben megjelent drámai költeménye a régi Árgirus-széphistória mesevilágából bontja ki a boldogság keresésének történetét. Csongor, a földi ifjú és Tünde, a tündérlány szerelmét újra és újra próbára teszi a távolság, a megtévesztés és a bizonytalanság. A doboz faragványait nézegetve ennek a küzdelmes egymásra találásnak a jelenetei elevenednek meg előttünk.
Az egyik oldallapon az aranyalmát termő fa alatt egymás mellett pihen Csongor és Tünde. Föléjük hajol Mirígy, és levág egy fürtöt a tündérlány aranyhajából, hogy azzal saját lányát ékesítve tévessze meg Csongort. Ez a történet egyik döntő pillanata: a szerelmesek nyugalmába már belopózott az ármány. A faragáson a két elnyúló test békéje és a föléjük görnyedő boszorkány mozdulata különösen erősen érzékelteti ezt.
Tündének ezután távoznia kell. Az elválás jelenetében Csongor lehajtott fejjel ül a földön, mellette Ilmát, Tünde kísérőjét lehet felismerni, fölöttük pedig a távolodó tündérlány lebeg. A férfi mozdulatlansága és a nőalak suhanása néhány centiméteren belül teszi átélhetővé az elvesztés fájdalmát. A következő képek azonban már reményt adnak: Tünde és Ilma lábnyomokat hagynak a homokban, amelyeket Csongor és kísérője, Balga felfedezhetnek. Milyen kedves részlet! Aki elmegy, gondol arra is, aki majd utána indul.
Csongor keresése közben a gazdagságot, a hatalmat és a tudást képviselő Kalmárral, Fejedelemmel és Tudóssal is találkozik, de a boldogsághoz vezető utat egyikük sem mutathatja meg neki. Útját végül különös szerzemények segítik: a három ördögfiútól, Kurrahtól, Berrehtől és Duzzogtól csellel megszerzett bocskor, ostor és palást, amelyek csodás helyváltoztatást és láthatatlanságot tesznek lehetővé. A civakodó, szarvas-farkas figurák mind külön kis egyéniségek. A következő faragvány lebbenő ruhái és széttartó mozdulatai már a sietség, a menekülés izgalmát idézik.
A találkozás mégis újra meghiúsul. Csongor bűvös álomba merül, és Tünde hiába hajol fölé, nem tudja felébreszteni. Nekem ez az egyik legmegrendítőbb jelenet: ott van karnyújtásnyira az, akit kerestek, mégis elérhetetlen. Nagy Ferenc néhány meghajló testtel és tehetetlen kézmozdulattal mondja el az egész fájdalmat.
A kútnál játszódó képben Mirígy újabb megtévesztése látható. A boszorkány a jóskút látomásával Csongor hűtlenségét hiteti el Tündével. A mélység fölé hajoló nőalak és a mellette álló csuklyás öregasszony kettőse a bizalom megrendülését idézi. Az ármánynak azonban vége szakad: az ördögfiak elfogják Mirígyet. A következő, fatönkszerű nyílás körül játszódó jelenetet a boszorkány bezárásaként értelmezem; Vörösmartynál egy hársfa odvába zárják.
A történet beteljesedését a fedél középső képe őrzi. A palota, a kísérő leányalakok, az almafa és Csongor virágfüzére a végső egymásra találást idézik. A térdelő ifjú Tünde felé emeli a kezét, a lány feléje nyújtja a karját. Tünde a földi szerelemért a halhatatlanságáról is lemond: a boldogság így választássá és vállalt sorssá válik.
Ahogy körbeforgatom a dobozt, a búcsútól és a kereséstől lassan eljutok ehhez a találkozáshoz. A csavart oszlopocskák közé rendezett jeleneteket a növényi díszítés és a fa meleg színe fogja össze. Nagy Ferenc a szereplők mozdulataiba faragta mindazt, amitől ez a tündértörténet olyan közel kerül hozzánk: a vágyakozást, a féltést, a csalódást és az egymásra találás örömét.
Itt érkezem vissza ahhoz, amit az elején Kapoliról írtam.
Nagy Ferenc művészetére mindkét Kapoli munkássága hatott. A somogyi pásztorfaragás örökségét vitte tovább, annak motívumaiból, formáiból és anyagszeretetéből építkezett. Ezen a dobozon éppen az a legnagyobb élmény számomra, ahogyan az örökölt hagyomány egy önálló alkotó kezében új tartalommal telik meg. A virágok, indák és alakok egy végiggondolt történet részeivé válnak. A figurák figyelnek egymásra, közelednek, elfordulnak, kapaszkodnak és elengednek. Minden jelenetnek saját hangulata van.
Úgy érzem, ebben a munkában Nagy Ferenc túl tudott lépni szellemi mesterei örökségén. Megőrizte, amit kapott, újrafogalmazta, és számomra még nagyobbat alkotott belőle. Talán éppen úgy, ahogyan a régi széphistória is új életre kelt Vörösmarty művében.
Különös belegondolni, hogy ez a magyar népművészetből és irodalomból táplálkozó tárgy egykor az ENSZ főtitkárának környezetében állt. Vajon mennyit ismertek ott a fába faragott történetből? Felismerték-e Tündét, Mirígyet, a három ördögfiút? Tudták-e, mit jelent a homokban hagyott lábnyom vagy a vállról leomló virágfüzér?
Ezekre a kérdésekre már nem tudom a választ. Azt viszont igen, hogy most az otthonunkban van, és a gyerekeim csillogó szemmel nézegetik. Várják, hogy este elmeséljük nekik Csongor és Tünde történetét, és a faragott alakokhoz lassan nevek, események, ismerős érzések kapcsolódjanak.
Talán ez a hazatérésének legszebb része számomra. A történet, amelyet Nagy Ferenc évtizedekkel ezelőtt fába faragott, most a gyerekeim képzeletében is életre kel. Mi pedig együtt hajolunk fölé, újabb és újabb részleteket fedezünk fel, és örömünket leljük abban, hogy nézhetjük, kézbe vehetjük, végigsimíthatjuk.
Remélem, sikerült ma is szépet és érdekeset mutatnom!

„A hét műtárgya”:Hódmezővásárhelyi dísztányér - Cseszkó Máté ajándéka Krupinszky LászlónénakA hét műtárgyának ezúttal eg...
18/09/2026

„A hét műtárgya”:
Hódmezővásárhelyi dísztányér - Cseszkó Máté ajándéka Krupinszky Lászlónénak
A hét műtárgyának ezúttal egy nemrég vásárolt vásárhelyi dísztányért választottam, amelynek hátoldala legalább annyi érdekességet tartogat, mint festett előlapja. Különösen szeretem az ilyen igazi gyűjtői darabokat. Egy-egy név, évszám vagy személyes ajánlás révén közelebb kerülhetek azokhoz az alkotókhoz, akiknek csodálatos munkáit ma a gyűjteményünkben őrizzük. A tányér készítője ráadásul annyi támpontot hagyott az utókorra, hogy ezekből szinte magától kirajzolódik a tárgy születésének története.
Mielőtt azonban a feliratok nyomába erednénk, érdemes egy kicsit elidőzni a tányért díszítő jelenetnél. Az öblében jókedvű pár táncol: a bajuszos, csizmás férfihoz pöttyös blúzt, lilás szoknyát és sárga csíkos harisnyát viselő asszony simul. Behajlított térdük és lendületes tartásuk szinte mozgásba hozza a figurákat, a férfi igencsak bizalmas helyen pihenő keze pedig némi pajzánságot is csempész a képbe. A kissé karikaturisztikus alakok arckifejezése és mozdulatai szeretetteljes humorról árulkodnak. A jelenetet a vásárhelyi kerámiák jól ismert virágozása öleli körül: tulipánszerű virágok, kerek rozetták és zöld leveles indák sorakoznak a peremen, amelyet kívül kék, csipkeszerű szegély zár le. A népi szecesszió jellegzetes díszítményei szép összhangban keretezik ezt az eleven, derűs életképet.
A hátoldalon azután megjelenik az alkotó neve: Cseszkó Máté. A régebbi olvasóim talán emlékeznek rá, korábban már külön posztban is bemutattam ezt a különös vásárhelyi polihisztort, akinek a munkái különösen közel állnak hozzám.
Gyűjtői és kereskedelmi szempontból Cseszkó kerámiái a ritkaságok közé tartoznak. Egy-, de inkább kétévente botlok bele egy-egy nívós darabjába, miközben az áruk ezt a ritkaságot többnyire egyáltalán nem tükrözi. A műkereskedelemben is gyakran érvényesül az egyszerű szabály, mely szerint akit nem ismernek, annak a munkáit kevésbé értékelik. Én nagyra tartom a kerámiáit. Magukon viselik a vásárhelyi népi szecesszió jellegzetes motívumait, amelyeket egyéni ötletekkel, szokatlan jelenetekkel és sokszor kifejezetten humoros megoldásokkal gazdagít.
Cseszkó életéről meglepően keveset tudunk. A lexikonok és szakkönyvek többnyire csak megemlítik, részletesebb életrajzát a korabeli helyi lapok híreiből, levelezéséből és a hozzá kapcsolódó visszaemlékezésekből lehet összeállítani. Ezekből az alkotásaihoz hasonlóan színes életút rajzolódik ki. Polgári nevén Weisz Mihálynak hívták, 1871. április 17-én született Hódmezővásárhelyen. Tanult mestersége szerint csizmadia volt, emellett költő, keramikus, műpártoló és a város közéletének tevékeny szereplője. Tanított a tanonciskolában, verseket és más írásokat közölt helyi újságokban, vicclapokban. Az 1912-ben alapított Művészek Majolika és Agyagipar Telepének alapítói között találjuk, a 20-as évek végétől már saját, kifejezetten erre a célra berendezett műhelyében is készített majolikát.
Ez utóbbi miatt különösen érdekes a tányér másik jelzése. Cseszkó festett neve mellett ugyanis a Hódmezővásárhelyi Majolikatelep mélynyomott gyári bélyege is megtalálható, a „MADE IN HUNGARY” felirattal. Az alkotói jelzés és a telepi bélyeg ilyen együttes előfordulása ritkaságszámba megy.
Kerámiáinak változatossága jól tükrözi sokoldalú érdeklődését. A hagyományos vásárhelyi virágozás mellett figurális kompozíciók, irodalmi utalások és játékos elnevezések is megjelennek rajtuk. Egy-egy tárgyát megfordítva az alkotói jelzés mellett címet, ajánlást vagy tréfás feliratot is találhatunk. A korábban bemutatott „Enyelgés a kútnál” vagy a „Csicsorka I.” elnevezésű munkái is ebből az eleven, kísérletező kedvből adnak ízelítőt. A mostani tányér táncos jelenete és személyes ajánlása szépen illeszkedik ebbe a világba.
Cseszkó Vásárghely kulturális életében is otthonosan mozgott. Ha kellett, készséggel segített az események megszervezésében, vendégszerető háza pedig a Vásárhelyen dolgozó vagy oda látogató művészek egyik találkozóhelye volt. Bohém, barátságkedvelő, művészetrajongó emberként ajtaja nyitva, asztala terítve állt előttük. Anyagi támogatásuktól sem zárkózott el, amikor erre szükség volt. Kapcsolatairól és műpártoló szerepéről az Endre Bélával, Tornyai Jánossal, Medgyessy Ferenccel és Móricz Zsigmonddal váltott levelei is tanúskodnak. Könnyű elképzelni, milyen társaság gyűlhetett össze időnként ennél az asztalnál.
Weisz Mihály mélyen kötődött Vásárhelyhez: annak népi kultúrájához, humorához, életmódjához és még a helyi tájszóláshoz is. Zsidó vallását és gyökereit ugyanakkor megőrizte, tagja volt a Chevra Kadisa jótékonysági egyletnek. A Tornyai Társaság alapításában is részt vett, Kiss Lajoshoz, a magyar néprajzkutatás jelentős alakjához pedig őszinte barátság fűzte. Hasonlóan közeli kapcsolatot ápolt Darabos Lajos református kántorral. Ennek meghittségét jól érzékelteti az a történet, amely szerint Darabos a családfő kérésére elsőszülött gyermekének zsidó vallási szertartásán is közreműködött. A különböző vallási és társadalmi hátterű emberek közötti személyes kapcsolatok Cseszkó életének természetes részét jelentették.
Haláláról a korabeli helyi sajtó szokatlan részletességgel számolt be. Súlyos gyomorvérzéssel szállították a Bakay-szanatóriumba, ahol orvosai – az újság szóhasználatával – „vérátömlesztéses műtétre” határozták el magukat. A beavatkozást dr. Bakay György, dr. Janáky Gyula és dr. Halász István végezte. Az átömlesztéshez szükséges vért Zombori Antal fiatal lakatossegéd adta, aki a nemrég megalakult „vérgárda” nyilvántartott tagjaként sietett az orvosok hívására. A tudósítás az ő segítőkészségét is külön megörökítette.
Cseszkót végül nem sikerült megmenteni. A halálhír lapzárta után érkezett: „Cseszkó Máté déli háromnegyed egykor lakásán, ahová hazaszállították, meghalt. Halottas ágyát családja és kiterjedt rokonsága állja körül mély gyászban.” 1936. április 22-én hunyt el, mindössze öt nappal hatvanötödik születésnapja után. A vészkorszak szörnyűségeit már nem élte meg.
Már szó esett arról, milyen szorosan kötődött Cseszkó Vásárhely művészeti életéhez. Ezeknek a személyes kapcsolatoknak szép emléke a tányér hátoldalán olvasható ajánlás is: „Krupinszky Lászlóné Úrnőnek”, alatta pedig „Tiszteletem jeléül”. A vásárhelyi keltezés mellett az 1929-es évszám szerepel.
Az ajándék címzettje a Majolikatelep akkori vezetőjének, Krupinszky Lászlónak a felesége volt. Krupinszky neve a vásárhelyi kerámiagyártás egyik legsikeresebb időszakával kapcsolódik össze. Az 1925 és 1930 közötti vezetése alatt a telep termékei a világ távoli országaiba is eljutottak. Az export megszervezése és a nemzetközi kiállításokon elért sikerek egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a vásárhelyi majolikát külföldön is megismerjék és megbecsüljék. Különösen érdekes egybeesés, hogy ez a tányér éppen a barcelonai világkiállításon elnyert aranyérem esztendejében készült.
Krupinszky a következő évben elhagyta Vásárhelyt, és a Herendi Porcelángyár műszaki igazgatója lett, később pedig Debrecenben alapított saját kerámiaüzemet. A tányér így még vásárhelyi működésének idejéből őriz egy személyes emléket. Hogy Cseszkó pontosan milyen alkalomból kedveskedett ezzel a darabbal Krupinszkynének, azt az ajánlás már nem árulja el.
Maradt még egy apró, de nagyon fontos sor a hátoldalon: „Hanna Mela után”. Ez a jelenet előképének alkotóját nevezi meg. Hanna Mela, teljes nevén Hanna Melánia, 1892-ben született Aradon és 1972-ben hunyt el Budapesten. Festő és grafikus volt, Rudnay Gyula tanítványa, aki a mártélyi nyári művésztelepen keresztül került szoros kapcsolatba Vásárhellyel és környékével. Sokféle témában alkotott; falusi életképein, mozgalmas jelenetein és karikatúráin különösen jól érvényesült humora és emberismerete. Munkái a Műcsarnokban és külföldi kiállításokon is szerepeltek.
Remélem, sikerült érzékeltetnem kedves olvasóim számára, miért tartom ezt a tányért igazi gyűjtői csemegének. A festett jelenet, a jelzések és a személyes ajánlás Vásárhely egykori művészeti életéből is megőriztek valamit az utókornak. Segítségükkel nyomon követhetjük az alkotók és műhelyek kapcsolatait, és elképzelhetjük azt a pezsgő közeget, amelyben ez a tárgy megszületett. Végtelenül boldog vagyok, hogy ez a különleges darab immár a mi gyűjteményünket gazdagítja.
Remélem sikerült ma is szépet, érdekeset mutatnom!

„A hét műtárgya”:Nagy Mária madaras-virágos vázájaA hét műtárgya ezúttal a nap műtárgya is egyben, hiszen alig néhány ór...
12/09/2026

„A hét műtárgya”:
Nagy Mária madaras-virágos vázája

A hét műtárgya ezúttal a nap műtárgya is egyben, hiszen alig néhány órája vehettem először a kezembe a ma bemutatásra kerülő csodálatos vázát.
Egy kiváló gyűjtőtársamtól vásárolhattam meg, akinek a gyűjteményébe az elmúlt évek során tőlem is nagyon sok szép tárgy került. Mindig örültem annak, hogy ezek a darabok jó helyre jutottak, de kettőnk gyűjtői kapcsolatában a képzeletbeli mérleg azért egyértelműen az ő javára billent. Ezzel a vázával, ha még nem is kerültünk teljesen egyensúlyba, legalább sokat sikerült ledolgoznom a hátrányból.
Miért is tartom ezt a tárgyat ennyire különlegesnek, igazi gyűjtői csemegének?
A váza a Hódmezővásárhelyi Majolikatelep korai éveiben készült, és annak egyik remekbe szabott alkotása. Már a formája is különleges: magas, öblös testét két nagy, csigavonalban visszahajló fül keretezi. A fülek nem egyszerűen az edényhez illesztett szerkezeti elemek, hanem a teljes kompozíció részei. Ívük szinte tovább folytatja a váza felületén kanyargó indák és növényi szárak mozgását.
A fehér felületet csaknem teljesen benépesítik a sötét kontúrral megrajzolt madarak, tulipánok, harangvirágok, levelek és szívmotívumok. A kék, zöld, mályva és téglavörös színek egyszerre erőteljesek és harmonikusak. A díszítés gazdag, de mégsem válik zsúfolttá. Bármerre fordítjuk a vázát, mindig egy újabb virág, madár vagy különleges részlet bukkan elő. Nincs egyetlen kiemelt nézete: az egész tárgyat körbe kell járni és újra meg újra meg kell forgatni ahhoz, hogy valóban megismerjük.
A Majolikatelep korai kerámiái azért is különösen kedvesek számomra, mert ezeken érződik igazán a vásárhelyi népi fazekasság és a szecesszió, illetve a kortárs iparművészet találkozása. A hagyományos madaras-virágos motívumok szabadon hajladozó indákká alakulnak, a népi díszítőelemek pedig egy korszerű, művészi formavilág részévé válnak. Ezek a tárgyak nem egyszerűen a régi fazekashagyomány másolatai, hanem annak bátor és nagyon egyéni újraértelmezései.
A váza díszítése Nagy Mária kezét dicséri, aki a Majolikatelep egyik legkiválóbb írókása volt. Életéről sajnos nagyon keveset tudunk. Még születésének és halálának éve sem ismert. Neve már a telep megnyitásakor szerepelt a dolgozók között, egy fennmaradt fénykép tanúsága szerint pedig az 1940-es években, idős asszonyként is ott alkotott. Írni és olvasni nem tudott, az agyag felületén azonban egészen különleges biztonsággal rajzolt. Az „analfabéta írókás” első hallásra szinte ellentmondásnak tűnik, pedig valójában sokat elmond Nagy Mária különleges tehetségéről. Betűket nem tudott papírra vetni, de tökéletesen értette a vonalak, a színek és az arányok nyelvét.
Nagy Mária munkáját a telepen is nagyra becsülték. Saját jelzést használhatott: az NM monogramot és egy háromszög alakú emblémát. Ez egy üzemi keretek között dolgozó írókás esetében egyáltalán nem volt magától értetődő. Endre Béla is elismerően emlékezett meg róla, egy ismert kerámián pedig kettejük jelzése együtt szerepel. Munkái gyönyörű példái annak, hogyan találkozott a Majolikatelepen a művészek tervezőmunkája a vásárhelyi írókás asszonyok ösztönös, nemzedékeken át örökített tudásával.
A váza már azon a fényképen is nagyon szép volt, amelyet a vásárlás előtt láttam róla, de élőben, kézben tartva még annál is erőteljesebb. Közelről látszik igazán a kéz mozdulata, a kontúrok lendülete és az a természetes szabadság, amely annyira jellemző Nagy Mária legjobb munkáira. A vonalak hol kissé elvékonyodnak, hol megerősödnek, de éppen ettől marad eleven a díszítés. Ezt semmiféle „írókázógép” nem tudná ugyanígy visszaadni.
Gondolom, érezhető a soraimból, hogy nagyon örülök ennek a szerzeménynek. Egy gyönyörű korai majolikával gazdagodott a gyűjteményünk.
A gyűjtők képzeletbeli mérlege persze sosincs nyugalomban. Ma azonban, egy pár boldog pillanat erejéig ez a mérleg egy kicsit az én javamra billent, amiért nagyon hálás vagyok sorsnak.
Remélem sikerült ma is szépet, érdekeset mutatnom!

„A hét műtárgya”:Calepinus szótár 1586-ból – Az egyik első magyar vonatkozású szógyűjteményAz elmúlt másfél hónapban nem...
30/08/2026

„A hét műtárgya”:
Calepinus szótár 1586-ból – Az egyik első magyar vonatkozású szógyűjtemény
Az elmúlt másfél hónapban nem nagyon tudtam posztolni, mert a családommal nyaraltam, és szerettem volna minden percét kiélvezni az együtt töltött időnek. Szeptemberben azonban, az iskolakezdéssel együtt én is visszaülök a billentyűzet mellé, és hétről hétre igyekszem ismét szép, érdekes és különleges tárgyakkal megörvendeztetni az olvasókat.
Évindítónak egy igazi nagyágyúval készültem, amely szerintem különösen a bibliofilek szívét fogja megdobogtatni. Egy nagyon ritka, idén éppen 440 éves könyvritkaságot szeretnék bemutatni: Ambrosius Calepinus híres szótárát, a Dictionarium decem linguarum 1586-ban, Lyonban megjelent kiadását. Jó pár évvel ezelőtt egy angliai árverésen sikerült hozzájutnom, ráadásul meglepően kedvező áron, és azóta gyűjteményünk egyik féltett, gondosan őrzött és különösen megbecsült darabja. A történethez hozzátartozik egy kis gyűjtői vallomás is. Amikor ez a kötet hozzánk került, a polcon már három Calepinus-szótár sorakozott egymás mellett: az 1585-ös első, magyar nyelvet is tartalmazó kiadás egy sajnos erősen viseltes példánya, valamint egy 1592-es bázeli és egy 1595-ös genfi kiadás, mindkettő szép állapotban. Egy ideig kifejezetten nehéz volt eldönteni, melyik maradjon. Végül osztottam-szoroztam, és úgy döntöttem, hogy nem maradunk debreceni Calepinus szótárbirodalom, így korai kiadása, kiváló állapota miatt a ma bemutatásra kerülő darabot tartottam meg.
És hogy miért olyan érdekes egy négyszáznegyven éves latin szótár egy magyar gyűjtő számára? Részben már elárultam a választ. Mert lapjai között több tízezer, közel négy és fél évszázada kinyomtatott magyar szó rejtőzik. Innen pedig már nem egyszerűen egy régi könyvről, hanem a magyar nyelv történetének egyik különleges tárgyi emlékéről kell beszélnünk, ami egyike a magyar nyelv legkorábbi és legjelentősebb nyomtatott szótári emlékeinek.
De nézzük meg közelebbről a kötetet. Ki is a kiadója? Ambrogio Calepino itáliai ágostonos szerzetes volt. Hatalmas latin szótára először 1502-ben jelent meg, majd Európa egyik legsikeresebb kézikönyvévé vált. Újra és újra kiadták, közben pedig folyamatosan bővítették: a latin címszavak mellé egyre több nyelv megfelelői kerültek. Végül valóságos reneszánsz kori „európai szótár” született belőle. A számunkra érdekes fordulat 1585-ben következett be. Ekkor jelent meg Lyonban az első tíznyelvű Calepinus szótár (erről írtam feljebb is), amelyben a latin, héber, görög, francia, olasz, német és spanyol mellett már lengyelül, magyarul és angolul is olvashatók a szavak. Az itt bemutatott kötet ennek közvetlenül következő, 1586-os második kiadása.
De hogyan kerülhetett bele ennyi magyar szó egy Lyonban nyomtatott könyvbe?
Itt kezd igazán érdekessé válni a történet. A romantikus elképzelés, miszerint egy vándorló magyar deák egyszerűen betoppant a Calepinus szótárkiadóhoz, ott leültették és tollbamondta a szavakat nem lehet igaz. A kutatás szerint a magyar rész főszerkesztője nagy valószínűséggel Laskai Csókás Péter református tudós, tanár és lelkész volt, a kor jellegzetes peregrinus értelmiségije. Magyarországról és Erdélyből indulva járta Európa egyetemeit, megfordult többek között Franciaországban, Genfben és Wittenbergben. A források szerint 1581 végén Franciaországban kapta meg a megbízást a magyar értelmezések elkészítésére. A munkát később Wittenbergben folytatta, ahol magyar diákok segítették. A mai kutatás leginkább Fegyverneki Izsákot és Károlyi Andrást tartja e két segítőtársnak. Ők fordították, egészítették ki, majd juttatták el a hatalmas szóanyagot a nyomdának. Azaz nem egy véletlen eredménye, hanem egy tudatos megrendelés és több éves munka eredménye a magyar nyelv megjelenése Európa akkor legnagyobb jelentőségű szógyűjteményében.
Hangsúlyozni kell, hogy nem néhány magyar szóról beszélünk. A korabeli nyelvészeti kutatás a Calepinus magyar anyagát mintegy 20–25 ezer magyar szóra becsülte. Ez óriási mennyiség volt, messze meghaladta a korábbi magyar szójegyzékek terjedelmét, és a későbbi magyar szótárirodalom egyik fontos forrásává vált.
Érdemes belepillantani a könyvbe. A mutatott képen kinagyítottam az ANCHORA, vagyis horgony címszót, ahol sorban következnek a különböző nyelvek, majd olvashatjuk: „VNG. Vas matska.” Vagyis: vasmacska. Furcsa érzés olvasni egy magyar szót, amit 440 évvel ezelőtt szedték ólombetűkkel egy lyoni nyomdában.
Ráadásul maga a kötet is gyönyörű tárgy. Az első képen a vörös-fekete címlapot mutatom, rajta a méhekkel körülvett oroszlános nyomdászjelvénnyel, külön pedig kifényképeztem néhányat a könyv hatalmas, figurális reneszánsz fametszetes iniciáléi közül is. Ezek önmagukban is apró műalkotások: emberalakok, állatok, groteszk és mitológiai figurák bújnak meg a betűkben.
A bőrkötés ugyanígy magán viseli az évszázadok nyomait. A gerincen ma is jól olvasható az aranyozott felirat: CALEPIN'S DICTIONARY. Ez már egy későbbi, minden bizonnyal angol kötésre, illetve angol gyűjteményi múltra utal.
És talán éppen ez benne a legizgalmasabb. Gondoljunk bele: közel 440 évvel ezelőtt magyar tudósok munkája nyomán Lyonban kinyomtatták ezt a könyvet. Néhány nemzedékkel később, feltehetően a 17–18. század folyamán Angliába kerülhetett, ott új kötést kapott, gyűjteményből gyűjteménybe vándorolt, majd évszázadokkal később egy angol árverésen bukkant fel újra. Innen vezetett az útja végül hozzánk, Magyarországra, ahol kislányaim csodálkozó tekintetei által övezve éli tovább mindennapjait. Talán ennél szebb sorsot nem is lehetne kívánni egy könyvnek.
Remélem sikerült ma is szépet, érdekeset mutatnom!

Cím

Debrecen, Hajdú-Bihar
Debrecen
4032

Telefonszám

+36303222960

Weboldal

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Folk Art Nouveau új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

A Múzeum Elérése

Üzenet küldése Folk Art Nouveau számára:

Parancsikonok

Megosztás

Kategória