28/06/2026
„A hét műtárgya”:
Hajnal János – Betsabé a fürdőben, 1943, olajfestmény vásznon
Van úgy, hogy egy műtárgy nem úgy érkezik az ember életébe, hogy előtte hosszasan kutatja, mérlegeli, összeveti, hanem egyszerűen csak megjelenik, és azonnal érzi az ember, hogy „ennek dolga van velem”. Így jártam a ma bemutatásra kerülő monumentális Hajnal János-festménnyel is.
Egy genovai árverés katalógusát böngészve véletlenül akadt meg a szemem egy különös, szinte színpadszerű kompozíción. Már az első pillanatban magával ragadott. A vászon monumentális méretű volt: 100 × 150 centiméter, eredeti keretével együtt pedig már 125 × 175 centiméter. Nem olyan festmény, amelyet az ember egyszerűen „elhelyez” valahol a lakásban. Ez a kép teret követel magának. Falat kér. Jelenlétet kíván. Az árverési katalógusban a festő nevét ráadásul hibásan, „Hayinal Janos” formában írták, ami számomra akkor semmit sem jelentett. Nem ismertem a művészt, nem tudtam, milyen életmű áll mögötte. Csak azt éreztem, hogy ezt a képet szeretném hazahozni és élőben is megnézni.
Hogy miért? Nem tudom pontosan megfogalmazni. Sajnos nem értek a festményekhez, de itt mégis azt éreztem, hogy ez a kép valamiért rendkívül erős, nagy hatással van rám. A bal oldalon sötét, drámai térből előlépő koronás alak, középen egy szinte prófétaszerű, lila-fehér figura, jobbra pedig a fénybe állított, fürdőző nő. A test finom, világos, majdnem áttetsző, a háttér sárga-fehér drapériája szinte világít. A festmény egyszerre érzéki, teátrális, nyugtalanító, és valahogy így egyben izgalmas és magával ragadó.
Beleszerettem.
Persze csak ezután kezdődött az igazi történet, hiszen a licittétel előtt meg kellett ismernem azt az embert, aki ezt a képet fest***e. Nem akarom lelőni a poént, de a művész életének megismerése csak fokozta az érzéseimet.
Hajnal János, későbbi olasz nevén Giovanni Hajnal, 1913-ban született, és 2010-ben halt meg Rómában. Életének első, meghatározó szakaszát Magyarországon élte, majd 1948 után Róma lett az otthona. De úgy tűnik, soha nem szakadt el igazán Magyarországtól. A lánya megrendítően írja róla egy nyilatkozatában, hogy apja kulturálisan, érzelmileg és személyiségében is magyar maradt. Magyarul álmodott, magyarul beszélt otthon, szerette a magyar költészetet, fejből szavalt, és a konyhában is megmaradt a hazai világ: pörkölt, nokedli, palacsinta.
A pályája Kecskeméten indult. Tizenhat évesen került a Kecskeméti Művésztelepre, Révész Imre mellé. Ez a történet is szinte filmszerű. A kis Hajnal papírral és radírral felszerelkezve kiment a Műkertbe, de egy hétig nem mert bemenni, csak kerülgette az épületet. Végül megszólították, és bekerült. Révésztől megtanulta az alapokat. Hajnal később is úgy emlékezett vissza erre az időszakra, mint ahol megtanulta a rajz komolyságát.
A kecskeméti évek után Róma, majd Stockholm következett, végül pedig Budapest, ahol Aba-Novák Vilmos tanítványa lett. Ez a kapcsolat különösen fontos. Aba-Novák nem egyszerűen tanára volt, hanem döntő személyiség az életében. Hajnal felkereste őt, vitte magával rajzait, batikjait, nagyméretű munkáit. Aba-Novák nemcsak felismerte benne a tehetséget, hanem emberileg is mellé állt. Amikor Hajnalnak nem volt pénze beiratkozni a főiskolára, Aba-Novák egyszerűen zsebébe nyúlt és adott neki.
Aba-Novák művészete is mély nyomot hagyott benne. A nagy felületekben való gondolkodás, a freskó, a fal, a drámai figurális kompozíció, a vallásos témák expresszív megfogalmazása mind olyan világ volt, amelyben Hajnal otthonossá vált. Már főiskolásként hatalmas kartonokat készített. Egy 6 × 5 méteres Krisztus-kompozícióval lepte meg társait és mesterét. Dolgozott Aba-Novák mellett Székesfehérváron, segédkezett monumentális munkákban, és Pannonhalmán a Millenniumi Kápolna befejezésére is megbízást kapott. Ez a történet különösen érdekes: Aba-Novák betegsége, majd halála után Hajnalnak olyan feladatok jutottak, amelyek már nem pusztán tanítványi munkák voltak, hanem egy nagy mester örökségének továbbvitelét jelentették.
Aba-Novák 1941-ben meghalt. Hajnal pedig ott maradt egy súlyos, háborúba forduló világban, tele munkával, lehetőséggel és erkölcsi kényszerhelyzetekkel. 1943-ban, ugyanabban az évben, amikor a ma bemutatásra kerülő festmény is készült, a főiskolán például Horthy István megfestését erőltették rá. Ő maga ironikusan úgy emlékezett vissza, hogy mint Pénelopé, amit reggel felrakott, este levakarta. Mégis, ez a munka egy ideig megóvta a katonai szolgálattól.
1948-ban Hajnal végleg elhagyta Magyarországot. Nem tetszett neki az, ami otthon történt, különösen a szocialista realizmus művészetpolitikája. Rómába ment, de ott sem diadalív várta. Szinte a semmiből kellett újraépítenie magát. Múzeumokban rajzolta a klasszikusokat, a Vatikánban mozaikokat másolt, tanulta az anyagot, a fényt, a monumentális egyházi terek logikáját. És itt kezdődött el az olaszországi Hajnal-történet.
1950-ben, a Szentév idején bekerült egy nemzetközi szakrális művészeti kiállításra. Batikmunkáit elfogadták, sőt külön termet kapott mint „Pittore Ungherese Hajnal” – a magyar festő Hajnal. Innen indult el igazán az olasz egyházi művészeti karrierje. Restaurálások, templomi megbízások, mozaikok, üvegablakok követték egymást. Dolgozott a Velletri katedrálisban, a római San Leone Magno templomban, a Vatikánban, később a VI. Pál terem üvegablakain is. A milánói dómban is készültek munkái, és művei eljutottak Brazíliába, Venezuelába, az Egyesült Államokba, Írországba, Svájcba, Mallorcára.
És most vissza ehhez a festményhez. Szerencsére nem volt érte licitharc, meg tudtam venni. Izgatottan vártuk az egész családdal.
Amikor a kép megérkezett, lenyűgöző látványt nyújtott a maga monumentalitásával. A kereten pedig végre el tudtuk olvasni a kis magyar nyelvű réztáblát is: Hajnal János, Budapest, 1943, Betsabé a fürdőben. Ez a kis tábla hirtelen visszanyitotta az egész történetet.
Betsabé története az Ószövetség egyik legismertebb, ugyanakkor egyik legemberibb és legtragikusabb története, amelyet Sámuel második könyve őrzött meg számunkra. Egy este Dávid király palotája tetején sétált, amikor megpillantotta a fürdőző Betsabét. Az asszony kivételes szépsége azonnal megragadta a király figyelmét. Megtudta, hogy Betsabé Uriásnak, a hadsereg egyik leghűségesebb katonájának a felesége, ám ez sem tartotta vissza. Magához hívatta az asszonyt, kapcsolatukból pedig gyermek fogant.
Dávid ekkor szembesült t***e következményeivel. Először megpróbálta eltitkolni a történteket: visszahívatta Uriást a csatatérről abban a reményben, hogy a katona hazamegy feleségéhez, és a születendő gyermeket mindenki az övének hiszi majd. Uriás azonban katonatársai iránti hűségből megtagadta a hazatérést, mondván: amíg bajtársai a harctéren alszanak, ő sem élhet családi kényelmével.
Amikor ez a terv meghiúsult, Dávid még súlyosabb bűnt követett el. Parancsot küldött Joáb hadvezérnek, hogy Uriást állítsák a csata legveszélyesebb pontjára, majd a többiek vonuljanak vissza mellőle. A terv sikerült: Uriás elesett a harcban. A gyász letelte után Dávid feleségül vette Betsabét.
A történet azonban itt nem ér véget. Nátán próféta példázatban szembesít***e a királyt saját bűnével. Dávid felismerte vétkét és őszintén megbánta azt, de t***einek következményeit nem kerülhette el. Az első közös gyermek meghalt, és a bibliai elbeszélés szerint Dávid egész életére rányomta bélyegét ez a súlyos erkölcsi bukás. Később ugyanebből a házasságból született Salamon, Izrael egyik legnagyobb királya.
Éppen ezért a Betsabé a fürdőben jelenet a művészettörténetben soha nem pusztán egy gyönyörű nő ábrázolása. A szépség mögött ott húzódik a hatalom csábítása, az emberi gyengeség, a bűn, a lelkiismeret és a megváltás kérdése is. Hajnal János 1943-as festményén is ezt érzem. Nem egy érzéki aktot látunk, hanem egy olyan pillanatot, amelyben még minden csendesnek tűnik, de a néző már tudja, hogy ebből a pillantásból tragédiák egész sora fog kibontakozni.
Hajnal képén ez a feszültség szinte színpadszerűen jelenik meg. A jobb oldalon Betsabé világos, alakja ül a sárgán izzó drapéria előtt. A bal oldalon, a sötétebb térben ott a koronás Dávid, vörös ruhában, kissé groteszk, kissé fenyegető jelenlétként. Középen pedig egy fehér-lila figura áll, mintha tanú, próféta, lelkiismeret vagy maga a történet néma kommentátora lenne. Nem tudom biztosan, Hajnal pontosan minek szánta, de a kép ettől válik igazán izgalmassá.
A festmény 1943-as keltezése miatt szinte lehetetlen elvonatkoztatni attól a történelmi pillanattól, amelyben megszületett. Egy fiatal, Aba-Novák Vilmos örökségét magában hordozó művész a vágy, a hatalom és a bűn örök történetét festi meg, miközben körülötte éppen darabjaira hullik Európa. A bibliai jelenet ettől hirtelen nagyon is huszadik századivá válik.
A mai napunk is a festmény bűvöletében telt, csak egészen másképp. Nem könyvtárban, nem aukciós katalógusok vagy művészettörténeti tanulmányok fölött, hanem fúróval, tiplikkel és vízmértékkel a kezünkben. A nagylányom ugyanis kijelent***e, hogy legalább egy időre ezt a képet szeretné látni minden este elalvás előtt, közvetlenül az ágya fölött. Ennek a kérésnek egyszerűen nem lehetett nemet mondani.
A feleségemmel együtt nekiláttunk a feladatnak, és végül a közel negyven kilogrammos, monumentális festmény elfoglalta méltó helyét. Szinte az egész falat betölti, alig maradt mellette szabad felület. Bevallom, számomra még mindig kissé szürreális látvány egy ilyen monumentális, bibliai témájú alkotás egy gyerekszobában. A család többi tagja azonban első pillanattól kezdve rajong érte. A lányom büszkén néz fel rá, a feleségem szerint pedig egészen különleges hangulatot kölcsönöz a kis szobának. Mondjuk, objektív okok miatt ezzel nehéz is lenne vitatkozni.
Azért én eljátszom a gondolattal, hogy vajon mit szólna mindehhez Hajnal János? Mit gondolna, ha látná, hogy több mint nyolcvan évvel a festmény megszületése után az alkotása nem egy múzeum vagy templom falán, hanem egy nyolcéves kislány ágya fölött függ, és talán ott okozza a legőszintébb örömöt. Azt szeretném hinni, hogy ezen csak elmosolyodna.
Remélem sikerült ma is szépet, érdekeset mutatnom!
