31/05/2026
„A hét műtárgya”:
Varga Imre alkotásai: Hadirokkant kisplasztika és Rapcsák András szobra
Akik ismernek, tudják, hogy ezen az oldalon leginkább művészetről, történelemről, gyűjtőszenvedélyem tárgyairól és mindarról szoktam írni, amit érdekesnek, értékesnek vagy megőrzésre méltónak tartok. A közéleti kérdésektől többnyire távol maradok, politikai ügyekben még baráti társaságban is ritkán nyilvánítok véleményt, a napi viták pedig különösen messze állnak tőlem.
Amióta hosszú évek után hazatértem külföldről, és különösen amióta megszülettek a gyermekeink, egyre inkább elveszít***e számomra a jelentőségét a politikai csatározások követése. Az ember idővel rájön, hogy az élet legfontosabb dolgai máshol vannak. A családi asztal körül, a gyermekeink mosolyában, a velük töltött közös pillanatokban, vagy éppen abban az alkotó munkában és kutatásban, amelynek szentelheti az idejét.
Úgy is fogalmazhatnék, hogy az évek során felbecsülhetetlen értékké vált számomra az idő. Az az idő, amelyet a családommal tölthetek, az az idő, amelyet gyermekeink nevelésére fordíthatok, és az az idő, amelyet a hivatásom, a tudomány és a kutatás kérdéseinek szentelhetek. Éppen ezért ritkán érzem úgy, hogy érdemes megszólalnom közéleti ügyekben.
Ma azonban kivételt teszek.
Részben azért, mert tegnap végre kézbe vehettem egy Amerikából hazahozott Varga Imre-alkotást, amely mély benyomást tett rám. Részben pedig azért, mert ugyanezen művész egy másik alkotása, nagybátyámnak, Rapcsák András egykori hódmezővásárhelyi polgármesternek a szobra körül olyan események zajlanak, amelyek mellett lelkiismeretem szerint nem mehetek el szó nélkül.
Ezért kérem kedves olvasóim megértését, hogy a mai bejegyzés nem csupán egy kivételes műalkotás bemutatása lesz, hanem egy határozott személyes állásfoglalás is.
Mindenekelőtt szeretnék néhány szót szólni Varga Imre alkotásáról, amelynek címe: „Hadirokkant”, avagy „Mementó a II. Magyar Hadseregért”.
Ez a különleges kisplasztika magában hordozza egy egész nemzet fájdalmát. A mű egy megcsonkított katonaalakot ábrázol. Nem hősi pózban, nem diadalmasan, nem zászlót lengetve. Hanem megtörten, sérülten, testében és sorsában egyaránt megsebezve. Varga Imre itt nem a háború dicsőségét kívánta megörökíteni. Éppen ellenkezőleg. Arra emlékeztet bennünket, hogy a történelem nagy döntéseinek árát végül mindig az egyszerű emberek fizetik meg. Fiúk, apák, nagyapák. Rajtuk keresztül pedig családok, közösségek, végső soron egy egész nemzet.
A kisplasztika alapján készült monumentális szoborkompozíció ma Siófokon látható „Mementó a II. Magyar Hadseregért” címmel. Ez az alkotás nem egyszerű emlékmű. Nem magyarázkodik, nem harsog, nem akar politikai jelszóvá válni. Egyszerűen ott áll, és szembesít a történelem emberi tragédiáival.
Ahogyan arra korábban utaltam, számomra ma Varga Imre neve különös aktualitással bír.
Ő alkotta ugyanis nagybátyám, Rapcsák András, Hódmezővásárhely egykori polgármesterének főtéri szobrát is. Azt a szobrot, amely az elmúlt napokban országos figyelem középpontjába került, miután a jelenlegi városvezetés egy közgyűlési döntés nyomán el kívánja mozdítani helyéről, és az Emlékpont közelébe kívánja áthelyezni.
Arra az emlékhelyre, amely a Terror Háza szellemiségét követve a XX. század két embertelen diktatúrájának, a kommunizmusnak és a nemzetiszocializmusnak a bűneire, valamint azok áldozataira emlékeztet.
Ezt a döntést nemcsak tévesnek, hanem mélységesen igazságtalannak is tartom.
Nem azért, mert ne lehetne vitatkozni történelmi személyekről. Lehet. Sőt, kell is. Egy városnak joga van újra és újra végiggondolni a saját múltját. De a múlt végiggondolása nem azonos a múlt eltüntetésével!
Ha már szóba kerül Rapcsák András munkássága, érdemes egy pillanatra félretenni a politikai indulatokat, és megpróbálni tárgyilagosan végignézni azon, mi történt Hódmezővásárhelyen az ő polgármestersége idején.
Az ő vezetése alatt a város nem egy-egy látványos beruházással próbált előrébb lépni, hanem egy átfogó, rendszerszintű modernizáción ment keresztül. Ebben az időszakban épült ki a teljes csatornahálózat és a szennyvíztisztító rendszer, megújultak az utak és a közvilágítás, valamint ekkor indult el a kerékpárút-hálózat fejlesztése is. Olyan alapvető infrastruktúra jött létre, amelyet ma természetesnek veszünk, de amely korábban hiányzott vagy csak részben állt rendelkezésre.
Jelentős energetikai és környezetvédelmi fejlesztések is megvalósultak. A geotermikus fűtési rendszer kiépítése országos szinten is úttörő kezdeményezésnek számított, jóval megelőzve azt a korszakot, amikor az energiafüggetlenség és a fenntarthatóság központi kérdéssé vált.
A város arculata szintén gyökeresen megváltozott. Megújult a Kossuth tér és a Szent István tér, felújították a Fekete Sas Szállót és számos más meghatározó középületet. Ezek a beruházások nem csupán esztétikai jelentőséggel bírtak, hanem hozzájárultak ahhoz, hogy Hódmezővásárhely egyre inkább modern, rendezett és vonzó városként jelenjen meg saját polgárai és a látogatók szemében egyaránt.
Talán még ennél is fontosabb azonban, hogy nem csupán a szemmel látható fejlesztések történtek meg. Intézmények újultak meg, átalakult az önkormányzati működés, és már a kilencvenes években megjelentek olyan korszerű városirányítási megoldások, amelyek akkoriban Magyarországon még kifejezetten újdonságnak számítottak. Ezek a fejlesztések ritkán szerepelnek emléktáblákon vagy ünnepi beszédekben, mégis hosszú évtizedekre meghatározzák egy város működését.
Mindez ráadásul 1990 és 1998 között történt. Egy olyan időszakban, amikor Magyarország még az európai uniós csatlakozás előtt állt, nem léteztek a később megszokott uniós fejlesztési források, és a városoknak minden egyes beruházáshoz külön-külön kellett előteremteniük a szükséges pénzügyi hátteret. Hódmezővásárhely ráadásul ebben az időszakban ellenzéki vezetésű város volt, így a fejlesztések megvalósítása nemcsak szakmai, hanem komoly politikai és diplomáciai teljesítményt is igényelt. Nem véletlen, hogy az ekkor megvalósított városfejlesztési programok és beruházások közül több országos és nemzetközi elismerésben részesült. Ezek a díjak nem egyetlen embernek szóltak, hanem annak a szemléletnek és annak a munkának, amely Hódmezővásárhelyt a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legsikeresebben fejlődő vidéki városává t***e.
Éppen ezért úgy gondolom, hogy Rapcsák András szobra sem pusztán egy politikusnak állít emléket, hanem egy város meghatározó korszakának emlékműve is.
Annak a nyolc évnek, amikor Hódmezővásárhely alapjaiban változott meg. Annak a hitnek, hogy egy várost hosszú távú gondolkodással, következetes munkával és bátor döntésekkel lehet építeni. És mindazoknak az embereknek is emléket állít, akik ebben a munkában részt vettek: a szakembereknek, a városháza munkatársainak, a tervezőknek, a kivitelezőknek, a képviselőknek és azoknak a vásárhelyieknek, akik hittek abban, hogy a város többre képes annál, mint amit akkoriban sokan gondoltak róla.
Azt a szándékot, hogy Rapcsák András szobrát az úgynevezett Emlékpont környezetébe helyezzék át arra a helyre, amely a XX. század két embertelen diktatúrájának, a kommunizmusnak és a nemzetiszocializmusnak az áldozatai előtt tiszteleg, elfogadhatatlannak és mélységesen méltatlannak tartom. Méltatlan Hódmezővásárhely történelmi emlékezetéhez. Méltatlan azokhoz, akik valóban diktatúrák elnyomását, üldöztetését vagy embertelenségét szenvedték el. És személyesen sértő mindazok számára is, akik ismerték Rapcsák Andrást, vagy családi kötelék révén őrzik az emlékét.
Lehet vitatni a döntéseit. Lehet eltérően megítélni politikai örökségét. Ez a demokrácia természetes része. De sem történelmi, sem erkölcsi alapja nincs annak, hogy egy demokratikus korszak demokratikusan megválasztott polgármesterének emlékét akár csak jelképesen is a diktatúrák emlékezetének kontextusába helyezzük. Az ilyen emlékhelyek küldetése nem az aktuálpolitikai üzenetközvetítés. Nem arra valók, hogy a jelen vitáit vívjuk meg bennük. Arra hivatottak, hogy emlékeztessenek bennünket azokra az időkre, amikor nem létezett politikai szabadság, nem voltak szabad választások, és az emberek nem dönthettek saját sorsukról.É ppen ezért különösen visszásnak érzem, hogy egy szabad választások útján megválasztott városvezető szobrát egy ilyen helyszínnel kapcsolják össze.
Ez nem történelmi értelmezés. Ez egy rossz politikai üzenet, ami egy sötét jövőt vetít előre.
A történelem újraírásának kísértése nem új jelenség. Korszakról korszakra felbukkan az a hit, hogy a múlt emlékeinek átrendezésével a jelen is alakítható. Hogy egy szobor elmozdításával egy életmű jelentősége is csökkenthető. Hogy a történelmi emlékezet politikai döntésekkel formálható.
A történelem azonban makacs dolog.
Lehet ideig-óráig elhallgatni tényeket, lehet hangsúlyokat áthelyezni, lehet új magyarázatokat gyártani, de az igazság végül mindig utat talál magának. Nem azért, mert valaki kikényszeríti, hanem mert az emberek emlékeznek. Mert a városok megőrzik saját történetüket. Mert az elvégzett munka, a létrehozott értékek és az emberi teljesítmények túlélnek politikai ciklusokat, vitákat és indulatokat.
Ahogy hosszasan nézem Varga Imre „Hadirokkant” című alkotását, és végigsimítom a bronz finoman kidolgozott felületét, egyre inkább úgy érzem, hogy ez a szobor ma többről szól számomra, mint amikor megvásároltam. Ott áll előttem a megcsonkított alak és arra figyelmeztet, hogy a történelem sebeit nem úgy gyógyítjuk be, hogy újabb sebeket ejtünk rajta. Nem úgy őrizzük meg emlékezetünket, hogy részeket kihasítunk belőle. És végezetül: Nem úgy építünk közösséget, hogy a múlt egyes szereplőit kitöröljük a közös történetből.
Nem célom, hogy a jövőben ehhez hasonló közéleti vagy politikai tartalmú bejegyzéseket írjak. Továbbra is sokkal szívesebben osztom meg kedves olvasóimmal a művészethez, vagy éppen a gyűjtőszenvedélyemhez kapcsolódó gondolataimat.
Most azonban a személyes érintettség, a családom iránt érzett felelősség és a történelmi igazság tisztelete arra késztetett, hogy megszólaljak. Nem azért, hogy bárkit meggyőzzek. Nem azért, hogy újabb árkok mélyüljenek közöttünk. Hanem azért, mert vannak pillanatok, amikor a hallgatás talán már nem bölcsesség, hanem sokkal inkább mulasztás.
Számomra ez most egy ilyen pillanat volt.
Köszönöm mindazoknak, akik végigolvasták ezeket a sorokat, akár egyetértenek velük, akár nem. A vélemények különbözhetnek. És talán éppen ez a különbözőség tesz bennünket emberré. Hiszen nem az azonos gondolatok, hanem a különböző tapasztalatok, érzések és nézőpontok adják egy közösség valódi gazdagságát és szépségét.
