27/07/2026
Gróf Merán Fülöp, PRO MERITO díjas író, az ELINDULTAM CSÁKBERÉNYBŐL című könyvében írja le, szívszorító élményét, a menekülésük előtti időszakban elejtett őzbakvadászatának történetét.
Utolsó csákberényi őzbakom (Részlet)
"A szemközti hegyoldal legárnyékosabb részén, messze fent, ahol a Hosszúbörcz fái már felfogják a nap utolsó sugarait, megvillant valami vörös. Nyilván őz. Már látom is a távcsövemmel, és a távcsövet tartó kezem hirtelen megremeg. Ott, ott, egy sombokor alatt olyan olyan őzbakot pillantok meg, amilyet itt, Csákberényben egy kivételével még nem láttam.
Sötét agancsa van, melynek szárai, durván gyöngyözöttek, talán 25 centi magas, ágvégei fehérek és igen vastag, jellegzetes, hogy rózsái lefelé "lógnak" (dach-rózsája van mondaná a német). Kosorrú arc, rövid, tömzsi nyak jelenik meg a távcsövemben. A látási viszonyok rosszak, mert az alkonyi ellenfény erősen zavar. Mivel igazi nagy bak áll ott az oldalban, elhatároztam, hogy azonnal megközelítem, mivel jóval messzebben áll, mint 300 méter. Ilyen távolságra új Ma**er, 8x57-es kaliberű fegyveremmel még nem lőttem, és nem is akarok ilyen vadra lőni, annál is inkább, mert olyan vadászláz kap el, amilyent első bakom óta nem éreztem, és így ekkora távolságra pontosan lőni lehetetlenség volna.
Erről az őzbakról még senkisem hallott, senkisem ismeri, sok üzekedést megérhetett már, nem is csoda, hiszen biztonságban volt ezen a dzsungelsűrűségű helyen, méteres szederbokrok, beláthatatlan hasadékok és kétméteres futónövényekkel benőtt bükksűrűség védelmében. Egy szeszélyesen hajlott gyertyánfát és egy sombokrot megjegyzek magamnak, mint a bak jelenlegi tartózkodási helyét, s elindulok észak felé, megkísérelve, hogy a bokrok fedezékében, persze ágakon, köveken és szederbokrokon keresztülgázolva a látható vadászösvénnyel párhuzamosan a vad magasságáig eljussak. Már alkonyodik, lemenőben a nap, odaát még sötétebb van. A szél jó. Róka jön szembe, s csak akkor vesz észre, amikor egy bozótos helyről kilépek. Magasra emelt farokkal iszkol el oldalt. Végre elérem a kívánt magasságot, és megpróbálok feljutni a gerincre. Az első amit szememmel megkeresek, egy vén, korhadt, valódi őserdei fatörzs, öregebbet még a Kárpátokban sem igen látni. Évekkel ezelőtt egyik nagybátyám erről a helyről ejtett el egy hatalmas vadkant. Végre a fatörzsnél vagyok, s óvatosan mögé bújok. Félszemmel látom, hogy a bak még mindig a sombokornál áll, és jóízűen csemegézik a piros bogyókból.
A köztünk lévő távolság most már legfeljebb 150 lépés. Letérdelek a mohos fatörzs mögé, puskámat ráfektetem puha, korhadó felületére, és megcélzom a nyugodtan álló bakot. Pokolian izgatott vagyok. A szívem vadul ver, a halántékom lüktet. A támaszték azonban olyan tökéletes, hogy szinte lehetetlen, hogy elmozduljon a fegyver. A célzótüske lassan felfelé emelkedve a fakósárga testen a váll-lap mögött megállapodik. Nyugodtan berögtönzök. A céltávcsövön látom, hogy felém fordul a bak, meg a sátorszerűen lelógó rózsáit is látom.. Mélyen belélegzem és megérintem a ravaszt. A golyó talál: golyóbecsapódás! A bak tűzben esik, és lecsúszik a bokor alatti bozótba. Már csaknem teljesen besötétedik, mire odaérek, kezem, arcom csupa karcolás. S már ott állok zsákmányom előtt, amelyik még nagyon sokáig - székelyhídi kapitális őzbakom után - a második legerősebb őzbakom marad. El sem képzelhető szabályosabb, nemesebb alakú agancs. Feltörése után kimerülten érkeztem zsákmányommal a koromsötét éjszakában derék Antal bácsi kocsisunkhoz, aki már alig tudta féken tartani a nyugtalan, éhes lovakat. A töretet az öreg kocsis nyújtja át. A sikeres vadászat túlcsorduló öröme a reményteljes vadászt - a szinte még gyermekembert - majd megbolondítja.
Ez lesz az utolsó őzbak, amelyet az életben Csákberényben, felejthetetlen erdőnkben elejthettem. S még nem tizennyolc évesen - milyen kegyetlen ellentmondás rejlik is ebben a tényben!"
