05/08/2026
Képről képre – A nagy Sehol útvesztőiben
Hogyan jut el egy művész oda, hogy úti élményeiből nem tájak és városok képei lesznek, hanem fakó, romlásnak indult labirintusok? Nem hangulatok és színek, nem az emlékek lenyomatai, hanem inkább a felejtés képei? Különös érzékenység kell megérezni ezt a nagy 20. századi, közép-európai „Sehol”-t, ahol a történelemkönyvek folyton szétnyíló, szélfútta lapjai csak az elfelejtett alakokról szólnak és a betűk is csak néma, kibogozhatatlan jelek. Ezt a művészi látásmódot nem lehet szándékosan kialakítani, nem lehet megtanulni, nem lehet utánozni és igazából nem lehet megváltoztatni sem. Ebből a világból nincs visszaút a szép csendéletek, az elmélyült portrék és az ismerősnek tűnő tájképek világába. Ez a világ a művész életéből formálódott meg.
Ha viharosnak tekintjük is Közép-Európa 20. századi történetét, ebben a viharban sem tipikus, hogy valaki háromszor cserél nevet, kétszer vallást s mire húszéves lesz, szülővárosa már harmadszorra kerül egy új ország fennhatósága alá. Pedig pontosan ez történt azzal a művésszel, aki száz éve, augusztus 8-án látta meg a napvilágot Ungváron. Ország Lili (1926–1978) Oestereicher Lívia néven született a magyarok, ruszinok, szlovákok és zsidók lakta, akkor éppen Cseh-Szlovákiához tartozó Ung-parti városban. Az érzékeny és a misztikum felé nyitott gyermeket a diszkrimináció magyarként és zsidóként egyaránt sújtotta, s mindez alig változott 1938 után sem, miután Ungvár Magyarországhoz került. Az idegenség élményét csak fokozta, hogy megmenekülvén az ungvári téglagyárban fölállított gettóból, 1944 nyarán Budapesten immár katolikussá keresztelve, erdélyi menekültnek mondva magát, Éva néven bujkált családjával. A csehszlovák-magyar, zsidó-katolikus Lívia-Évából a Képzőművészeti Főiskola magyar állampolgárságú hallgatójaként csupán 1948. január 22-én, belügyminiszteri engedéllyel lett egy új valaki: Ország Lili.
A Képzőművészeti Főiskola elvégzését követően Ország Lili 1950-ben az Állami Bábszínházban kezdett el dolgozni. Itt került kapcsolatba a nemzetközi művészeti életben már jóval tájékozottabb idősebb művészekkel, köztük is elsősorban Bálint Endrével, akit mestereként tisztelt. A szürrealizmus alkotóit jobbára könyvekből ismerte meg, s közülük elsősorban Giorgio de Chirico, Paul Delvaux, Max Ernst és René Magritte képei gyakoroltak rá nagy hatást. Az akkoriban szinte divatos szürrealizmus a szabadságról, a képzelet felszabadításáról és a meghökkentő képzettársításokról szólt. Ország Lili festészetében azonban a szürrealista látásmód egyrészt a kommunista diktatúra nyomasztó világát segített kifejezni, de ekkori képei leginkább mégiscsak az otthonosság és az identitás elveszítésének élményét dolgozták föl.
1968-tól kezdve többször is elutazott Olaszországba, ahol Róma mellett elsősorban Pompeji gyakorolt rá nagy hatást. A betemetett város, amely több mint másfél évezredig lapult a föld alatt, Ország Lili számára az elfeledett és visszahozhatatlan múltat jelenít***e meg. A fájdalmas, anyai szeretet nélküli gyermekkort, melyről sokszor gondolta azt, hogy jobb lenne újra megszületni, de valahol máshol, leginkább Olaszországban. A nevét, hitét, hazáját elveszítő művésznek azonban Pompeji nemcsak a múltat jelent***e, hanem a hasonlóképpen feledésre kárhoztatott jelent is. A falak monoton ritmusát idéző „Labirintus-képeinek” állandó visszatérő motívuma a nyomtatott áramkörök titkos jelekre emlékeztető mintázata is. A „Labirintus” képcikluson a művész évtizedeken át dolgozott. Tulajdonképpen az 1960-as évektől kezdve minden művével ezt a labirintust épít***e. Minderről így ír: „Az én labirintusom kövekből épül föl, és városokból. A falakon sok minden más mellett megtaláltam a labirintus XX. századi jelképét, a nyomtatott áramkör rajzát. Ez századunk emblémája is lehetne. Ezek között a falak között élek most, és nem tudom már, hogy aki ide belép, az halad-e vagy egy helyben áll.”
Bár a kép címe Pompejire utal, ezeket a vörös falakat hiába keresnénk a feltárt város turistáktól hangos, ám élettelen utcáin. Ezek a falak – korunk nagy litván költője, Tomas Venclova szavaival élve – a közép-európai „Sehol”-ban állnak valahol, de leginkább mibennünk.
A festmény augusztus 30-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galéria „Dolce vita” című kiállításán, számtalan, az elmúlt két évszázad során létrejött Itália-ihlette alkotás társaságában.
kép:
Ország Lili: Labirintus. Pompeji vörös falak, 1975
Olaj, vászon, 90 × 80 cm
Magyar Nemzeti Galéria
szöveg: Bellák Gábor
