31/05/2026
Tichy és Albert góljával 64 éve Rancaguában, az Andok lábainál fekvő Estadio Braden Copper pályáján győztük le Angliát a chilei vb-n, pedig a dél-amerikai télbe hajló időjárás miatt csapatunk szállodájában eleinte sem meleg víz, sem fűtés nem volt.
A helyi polgármester hősugárzó-gyűjtést hirdetett a lakosság körében a magyar küldöttség megmentésére. Az angolok még rosszabbul jártak: a szövetség spórolása miatt (!) egy rézbánya mellett, összecsukható tábori ágyakon aludtak, és egy rozoga kötélhídon jártak edzésre. Jimmy Greaves ezt később egyszerűen „lélekölőnek” nevezte.
A két gárda formája és a vb-t megelőző hangulata is feszült volt. Wales korábbi legyőzése óta a mieink nem remekeltek: kilenc meccsből mindössze kettőt nyertek meg, ráadásul a megelőző decemberi dél-amerikai túrán Chilétől egy 5-1-es zakóba szaladtak bele. Ilyen súlyos verést húsz éve nem kapott a válogatott. Nem csoda, hogy otthon szorongtak a szurkolók, Rancaguában a fásultságnak viszont nyoma sem volt.
A Walter Winterbottom vezette angolok szintén bombaerős kerettel érkeztek, a szigetországi sajtó a végső győzelemre is esélyesnek tartotta őket. Winterbottom ráadásul 1947 óta, a 6-3, 7-1, na meg az 1960-as budapesti 2-0-s magyar győzelem után is élvezhette vezetőség bizalmát. A chilei vb-re olyan nevek alkották a gerincet, mint a Fulham játékmestere, Johnny Haynes – akiről Pelé úgy tartotta, a világ legjobban passzoló labdarúgója –, a fiatal Bobby Charlton, a védelemben a debütáló Bobby Moore és a komoly színvonalat képviselő csatárok, mint Jimmy Greaves és Gerry Hitchens.
Magyar oldalon Baróti Lajos csapata az olaszországi edzőtáborban elszenvedett 3-1-es vereség után belső feszültségekkel küzdött. Tichy Lajos visszaszólt Barótinak, aki dühében haza akarta küldeni a kispesti csatárt. Végül Sándor Csikar és Sipos Ferenc jártak közben, hogy Tichy maradhasson. Baróti engedett, de a taktikai fegyelem miatt a korszak kedvencét, Göröcs Jánost kihagyta, hogy Rákosi Gyulát kifejezetten Johnny Haynes kikapcsolására állítsa rá.
Az 1962. május 31-ei délutáni meccset a magyar szurkolók által jól ismert Leo Horn vezette, aki a legendás londoni 6-3-at is dirigálta. A találkozó álomszerűen indult válogatottunk számára: a 17. percben a „hazaküldésből” visszatapsolt Tichy 20 méterről bombázta - a magyar fiúk között csak „kugligolyónak” - csúfolt hivatalos „Santiago” nevű labdát Peter Springett kapujába, aki reagálni sem tudott.
A második játékrészben Horn játékvezető egy vitatott szituációban – az angolok ellökték Grosics Gyulát, majd a gólvonalon Sárosi kézzel mentett – büntetőt ítélt Anglia javára, amit Ron Flowers értékesített. A győztes villanás azonban Albert Flóriáné volt a 73. percben. A „Császár” a balszélen kapott labdát, és miközben a középen érkező Sándor Csikar torkaszakadtából üvöltötte neki, hogy „Passz!”, de inkább Albert elvitte a labdát a védők és a kapus mellett is. Wilson már a gólvonalon állt, és Csikar irányába mozdult, mire Albert a kisodródott pozícióból, a kapufa és a védő közötti résen a hálóba gurított.
A 2-1-es magyar diadal után a Daily Herald elkeseredetten jegyezte meg: „A magyar varázs ismét elkábított bennünket, a magyar futballművészet még mindig az angol labdarúgás átka.”
Az már külön érdekesség, hogy a negyeddöntőben bennünket egy másik vitatott bírói döntéssel legyőző Csehszlovákia június 17-én attól a brazil válogatottól kapott ki a döntőben, amely – a csoportban mögöttünk végző – Angliát is búcsúztatta 3-1-gyel a legjobb nyolc között.
JP
Álló sor balról: Solymosi Ernő, Sándor Károly, Albert Flórián, Tichy Lajos, Rákosi Gyula, dr. Fenyvesi Máté.
Guggoló sor balról: Sipos Ferenc, Mátrai Sándor, Grosics Gyula, Mészöly Kálmán, Sárosi László.
Kép: magyarfutball.hu
