20/05/2026
90 éves lenne Orbán Ottó
Magyar költő, esszéíró, műfordító, egyetemi oktató. A háború utáni hazai költőnemzedék kiemelkedő alakja. Egyetemi tanulmányait magyar-könyvtár szakon kezdte meg, de betegsége miatt félbe kellett szakítania. Egészen fiatalon, szinte gyermekként kezdett írni. Korai írásait a háborúban átélt erős érzelmi állapotok mély, erős metaforáival átszőtt egyedi stílus jellemzi. 1958-tól szabadfoglalkozású író lett, több folyóiratnak volt a munkatársa. Az 1980-as évek végétől a minnesotai Hamline Egyetem meghívott tanára volt. Olyan amerikai írók műveit fordította magyarra, mint Kurt Vonnegut vagy Allen Ginsberg.
A zaklatott és tragikus gyermekkor, a holokauszt borzalma, szeretett apja elvesztése és a Gaudiopolis gyermekotthonban töltött évek meghatározták egész munkásságát.
1980-tól lakott Óbudán, a Bécsi úton, élete utolsó, mintegy húsz éve kötötte a városrészhez. Verseiben fel-felbukkan a városrész. Rengeteg verset írt és sok helyen járt a világban, de a nyugodt munka őt is Óbudán várta. Közkedvelt társasági ember volt, aki szinte mindenhol otthon érezte magát. Nemcsak szakmai körökben, hanem szélesebb környezetben is fontosnak tartotta az irodalom szeretetének és szerepének hirdetését.
Rá emlékezve olvassuk el, mit gondolt saját magáról és költészetéről!
Orbán Ottó: Tudósítás a kés alól
Ötven év alatt egy betűhegyet írtam össze, főképp verseket,
legtöbbjük tudósítás a kés alól, a háborúból,
az idegösszeroppanásból; tanultam az egerek mesterségét,
a költészet labirintusában az életemért futottam,
belevertem a fejem a falba, de nem lettem okosabb…
Az ösztöneim voltak okosak, nem az eszem.
A fekete istennők, a Fúriák vijjogva követtek,
hogy rám húzhassák kényszerzubbonyukat,
tépőfoguk elől ide-oda cikázva mítoszokat kevertem a Bibliával,
és mindkettőt a hétköznapjaimmal –
elegyes életmű a foglalkozásszerű túlélőé,
örökös rögtönzés, szemmel láthatóak a varratai,
mint koponyámon a két műtét hege:
költészetnek földszagú, de legalább minden híre szó szerint igaz.
(Fotó: Óbudai Múzeum)
