17/03/2026
Múlt héten megnyílt Emanuela Lekić Marvelous Problems című kiállítása a Kahán Art Space Pestben. ✨
Fogadjátok szeret***el Róna Kopeczky művészettörténész megnyitó beszédét! 👇
„Kedves Emanuela!
Nem könnyű utat választottál. Festészet. Figurativitás. Olajfestmény vásznon. Szürrealista tartalom. Hiperrealista testábrázolás. Egy csipetnyi szimbolizmus. Mindezek – a médium, a technika, a stílus és az irányzat – olyan jelentős jelenléttel és súlyú szereppel bírnak az európai művészet történetében. Merész vagy. Vagy inkább mondjam, hogy vakmerő?
Amikor először olvastam a munkádról, a szövegekben René Magritte tűnt fel az egyik legerősebb referenciaként. Nem csoda. Maradhatnék ezen a nyomvonalon és bővebben kifejthetem, hogy festészeti gyakorlatod milyen vizuális nyelvet használ, amely mélyen gyökerezik a művészettörténetben és a mitológiában. Hogy számos utalást hordoz Ariadné fonalától vagy a Gorgóktól kezdve a trompe-l’oeil hatású részletekig, az építészeti illúzióig és a szürrealista ikonográfiáig. Vagy hogy ez egy gondosan kidolgozott látásmód, amely összefüggéstelen narratíváján keresztül egy ismerős, mégis nyugtalanító légkört kelt.
De a festményeid felébreszt***ek bennem egy halvány emléket, és ez arra késztetett, hogy azt gondoljam; ennél többről van szó, itt többet is lehet mondani. Otthon, miközben a munkáidon töprengtem, a szemem egy könyv gerincére esett: Kritikai szótár a nyugati ikonográfiához. Ez egyike azoknak a drága könyveknek, amelyeket bármilyen okból is, de megőriz az ember, mintha minden problémára megoldást tartalmaznának. És bizonyos értelemben ez így is van. Kulcsokat kínál ahhoz, hogy belépjünk és megértsünk egy olyan világot, amely fizikailag nem létezik: a tudat és a tudatalatti, az álom és a valóság közötti titokzatos területet, azt a mentális tájat, amelyet az emberi képzelet teremtett, és amelynek egyben lenyűgözött csodálója is. Mióta is próbáljuk megfejteni ennek a tájnak a rejtélyes képeit? Évszázadok óta? Évezredek óta? Nem, az emberiség létezése óta. És valószínűleg örökre foglalkoztatni is fog minket.
Vissza a könyvemhez. Leemelem a polcról, nagyon poros. Azt mondani, hogy régóta nem nyitottam ki, szép eufemizmus lenne. Ránézek a borítójára, mosolyogni kezdek: a cím alatt René Magritte 1935-ös Modèle rouge című festményének egy részlete látható, tudjátok, azok a magas sarkú cipők, amelyek felső végén fekete csizmák, alsó végén pedig meztelen emberi lábakká alakulnak át. Milyen elképesztő, hogy a nyugat-európai művészettörténet összes ikonográfiai utalása közül éppen Magritte volt a legalkalmasabb erre a borítóra – gondolom magamban. Ez nem véletlen, le kellett vennem ezt a könyvet a polcról.
Elkezdek lapozgatni, és megkeresem a festményeidben visszatérő szimbólumokat. Megnézem a „füstöt” és a „tüzet” – semmi. Megnézem a „tükröt” – semmi. Ez furcsa. Megnézem a „kezeket” – még mindig semmi. „Függönyök” – egyáltalán semmi! Megállok. Elgondolkodom: vajon annyira fantáziátlan és prózai lettem, hogy nem tudom megragadni ennek a műnek a lényegét? Meg kell változtatnom a perspektívámat, a megközelítésem túl szó szerinti, absztraktabbnak kellene lennie. Újrakezdem. Megnézem a „tükröződés” szót – igen, a „színház” szót – igen, az „építészet” szót – ismét igen, a „bejárat” szót – és bingó! Milyen furcsa élmény: a festményeid megkövetelik, hogy megváltoztassam a gondolkodásmódomat és ne vegyem természetesnek a szokásos intellektuális útjaimat. Megkövetelik, hogy hagyjam magam elringatni mások víziói által, és hogy elengedjem a konkrét és nyilvánvaló jelentéseket. Hogy elfogadjam, hogy beleesek egy nyúl üregébe, ahogy Alice t***e Csodaországban.
Egy olyan korban, amikor a képernyők és az okostelefonok elzsibbasztják az elménket, amikor a hirdetőtáblák és a reklámok kiirtják a képzelőerőnket, amikor megfeledkezünk a művészetről és a történelemről, és amikor a mesterséges intelligencia álmodik helyettünk, Te továbbra is színházi díszleteket építesz, meséket és varázslatos erdőket vázolsz fel, rejtvényeket rajzolsz és játékos vagy épp komoly módon megoldandó, hétköznapi rejtélyeket kínálsz nekünk. De az biztos, hogy nem egyszerű és egyértelmű módon.
Ezt az emlékeztetőt és élményt Neked köszönhetem, Emanuela. „
