22/10/2024
Albert Ferenc
Igaz történet
/1956-ra emlékezve/
Történt egyszer nem is régen
emberöltő messzeségben;
Kárpát-hazának közepén
egy nép, ki vesztve a reményt,
szunnyadt, mint hamvában parázs.
Őszi szellő lengedezett,
sodort színes leveleket,
s izzani kezdett a parázs.
Midőn szél fútta le hamvát,
lángra gyújtott szunnyadó reményt.
A futótűz gyorsan terjedt;
a lefojtott must megerjedt,
szétfeszítve vörös dongát,
elárasztva teret, utcát,
és szabadságát ünnepelte.
Közben vajúdott a sátán;
szült fia jött lánctalp hátán,
eldördültek a fegyverek,
vérbe fagytak az emberek,
a védtelenek sorra haltak.
És ismét feszült a donga
a bognár-sátán abroncsa
izzón szórt vörös csillagot,
a hóhér: könny nélkül akasztott,
de sírva feszült meg a kötél.
A rozsdás szögesdrót fájdalmában
harapott holtnak húsába;
közben nyikorgott a szekér
a sírkert végső szegletén;
rajta drót-gúzsban, csupasz hulla.
Szikrát szórt az ördögpata;
magyar, magyarnak farkasa,
pufajkába bújt a sátán;
ököljog, pincék homályán
hirdette a sztálini eszmét.
Az álnok-nyugat buzdított,
majd hátrált, sunyin lapított.
Rég megalkudott a koncon,
hogy egy népet miként dobjon
a vörös sátán asztalára.
Mártírok és hősök vére,
a Magyar Nemzet reménye,
szabadság és tudat magva
elszórtan a rőt avarban,
megtörten várta az új tavaszt.
