29/06/2026
1927.06.28. 99 éve született Csernus Tibor.
“Repatriált életmű: Csernus Tibor művészete
Csernus Tibor a 20. század háború utáni figurális festészetének nemzetközileg is kiemelkedő, kivételes jelentőségű alkotója. A kilencvenes évek második felében, nem sokkal párizsi külszolgálatom megkezdése után volt alkalmam megismerkedni vele. Számomra ez a találkozás sorsdöntőnek bizonyult, barátságunk az évek során elmélyült: éveken át heti rendszerességgel találkoztunk, beszélgettünk festészetről, mesterekről, képekről és az életről. Ezek az alkalmak nemcsak művészeti ismereteimet formálták, hanem a látásmódomat is. Csernus mentorként vezetett be a művészet világába, és észrevétlenül ült***e el bennem azt a magot, amelyből később sorsfeladat lett. Így vált számomra a műgyűjtés és a mű- kereskedelem nem csupán hivatássá, hanem belső szükségletté és életformává. Csernus Tibor először 1957-ben jutott el Párizsba, négy évvel azután, hogy Bernáth Aurél tanítványaként befejezte tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán. Ez az út valódi fordulópontot jelentett. Párizsban, Hantai Simon közvetítésével találkozott először a szürrealizmussal és azokkal a festői lehetőségekkel, amelyek addig ismeretlenek voltak számára. Hantai korai művei, különösen Az írástudók fája (1950–1951), revelációként hatottak rá. A szürrealisták, mindenekelőtt Max Ernst, már a húszas évektől kezdve olyan új festészeti technikákat dolgoztak ki, mint a frottázs, a grattázs vagy a dekalkománia. Csernus ekkor egy addig ismeretlen világot fedezett fel: Hantai nemcsak elmagyarázta neki ezeket az eljárásokat, de meg is mutatta, miként lehet őket a gyakorlatban alkalmazni. Párizs ekkor nem pusztán földrajzi helyszín volt számára, hanem szellemi tér is. A fények városában eltöltött csaknem másfél év alatt új irányok, új kérdések és új utak nyíltak meg előtte. Az ecsetet gyakran zsilettpengére és más „szerszámok”-ra cserélte; a festéket különböző rétegekben vitte fel a hordozóra, majd visszakaparta, törölte, csurgatta vagy éppen „cuppantotta” azokat. A véletlen tudatos bevonása a festészetbe nagymértékben felszabadította a racionális irányítás alól. Az így létrejövő művek részben a tudatalattiból táplálkoztak, és képesek voltak felfedni valamit a psziché mélyebb rétegeiből. 1958-ban – állítólag Aczél György kérésére – Bernáth kiment és hazahozta „eltévedt” tanítványát: Csernust és feleségét, a szintén festő Sylvester Katalint.
Magyarországon Csernus kivételes tehetségét a kortársai széles körben elismerték, ám mivel nem volt hajlandó alkalmazkodni a hivatalos művészetpolitika elvárásaihoz, az 1960-as évek elejére fokozatosan ellehetetlenült. Kiállítási lehetőségei nem voltak, hiszen ezekben az években a nonfiguratív, illetve a hivatalos irányvonaltól eltérő művészeti törekvések eleve politikai ellenállásnak minősültek. Ennek ellenére számos fiatal festő tekint***e „vezéré”-nek. „Egy iskolát indított útjára, ezt a szürnaturalista festésmódot, amit ugye Lakner, Gyémánt, Korga és még nem tudom én, hányan utánoztak, átvettek. Lehet finomítani, de mindenesetre ezt megteremt***e, és lehet mondani, hogy ez egy létező magyarországi iskola volt, ami tulajdonképpen a legnehezebb időkben, a hatvanas években született meg.”Létrejött a Csernus-kör, amelynek tevékenységét – a Csernus által teremtett szürrealizmus magyarországi leágazását – a művészettörténet „mágikus realizmusnak”, illetve „szürnaturalizmusnak” nevezte el. Ma már általánosan elfogadott P. Szűcs Julianna véleménye 1989-ből: „Csernus, aki a vitathatatlan vezér volt, aki idősebb is volt, aki már akkor olyan képeket festett, amelyek nélkül megérthetetlen és megírhatatlan legújabb kori művészettörténetünk.””- Makláry Kálmán
