19/06/2025
🇭🇺🏀 Ma hetven éve történt!
Mindeddig először és utoljára Európa-bajnoki aranyérmet akasztottak férfi válogatottunk nyakába.
Hogy mindez hogyan történt? 📜
Hódy János korabeli visszaemlékezésével mutatjuk meg 1955 júliusából:
📖
„A IX. férfi Kosárlabda Európa Bajnokság a játékos szemével.
Hetedik voltam azoknak a piros melegítősöknek a sorában, akik meghatottan álltak a Kosárlabda EB ünnepélyes eredményhirdetésén az első helyezettet megillető helyen.
Felhangzottak a Himnusz akkordjai és szemben velünk méltóságteljesen kúszott fel a Stadion főárbócán a magyar zászló.
Nehéz volna érzékeltetni azt a felemelő érzést, amelyet az ünnepség hangulata ébresztett bennem. Nem is a célom, hanem röviden szeretnék beszámolni azokról az élményekről, amelyeket a IX. Kosárlabda EB-n mint a küzdelmekben résztvevő játékos szereztem.
A válogatott keret már negyedik éve a négy időszakos edzésrendszer alapján készül fel a versenyekre. Az előkészületek ebben az évben is a szokott módon folytak, de jóval alaposabban mint az előző esztendőkben. Tudtuk, hogy rövidesen nagy feladatokat kell megoldanunk.
Könnyű elképzelni, hányszor vitattuk meg az esélyeket. Még most is világosan emlékszem, amikor télen edzőnk Páder János egy beszélgetés közben kifejtette véleményét és azt hiszem, valamennyien egyetértettünk vele.
– Mi képesek vagyunk arra, hogy adott esetben bármely európai csapatot megverjünk, de még nem tudunk kisiklás nélkül egymásután öt vagy hat nagy mérkőzést megnyerni. –
Eljött a tavasz. A csapat Bécsbe, majd Szófiába utazott. Szófiában annak ellenére, hogy néhány kulcsemberünk végig sérült volt, biztosan és veretlenül nyertük a Nagydíjat. De itt nem volt jelen két nagy vetélytársunk a szovjet és a francia csapat. Különösen a szovjetek tudásáról terjedtek el számunkra félelmetes hírek. Egyik este a népszerű román játékvezető Ferencz Zsiga mesélt a szovjet kosarasokról. Ugyanis ő mint játékvezető járt a Szovjetunióban és az ott portyázó Cseh válogatott mérkőzéseit vezette.
– A csehek minden mérkőzést 25-30 ponttal elvesztettek, kikaptak Moszkvában, Tbilisziben, Leningrádban, Vilnában és Rigában a helyi válogatottaktól. Rám – mesélte – különösen a Lett, Litván Sz. Sz. Köztársaságok–Csehszlovákia mérkőzés volt nagy hatással. Az északiak lenyűgöző fölényben játszottak. Középjátékosuk, bár még darabos mozgású, egyszerűen tarthatatlan. 218 cm magas, 150 kg súlyú és aránylag jól mozog. Szóval nehéz dolgotok lesz – mondotta.
Hát ami igaz, az igaz. Nem volt valami megnyugtató érzés ezt hallgatni.
Amikor az EB-n résztvevő szovjet csapat megérkezett Budapestre, programunkat úgy intéztük, hogy megnézhessük az edzéseiket.
Amint megláttam őket, rögtön megnyugodtam. Az óriás nem volt köztük. Első látásra megállapítottam magamban, hogy ugyanolyan magasak mint mi, de általában atlétikusabbak és jóval erősebb testi felépítésűek nálunk. Játékukat már többször láttam: határozottság, merészség és a testi adottságok nagymérvű kihasználása jellemzi.
Csendben néztük az edzést. Egyszer csak Papp Peti megszólal mellettem:
– Öregem, itt a négyszeres Európabajnok!!
Bár tudat alatt én is úgy éreztem, hogy a nagy esélyes a szovjet csapat, mégsem bírtam ki, hogy meg ne mondjam neki a véleményemet, amiért olyan kish*tű. Úgy látszik igazat adott nekem, mert visszafelé az autóbuszban magasröptű szónoklatokkal traktálta a mellette ülőket, hogy miért és hogyan fogjuk megnyerni az EB-t.
A selejtezőkből nagy fölénnyel, izgalommentesen kerültünk csoportelsőként a döntőbe; a finnek és az olaszok ellen nagy gólaránnyal győztünk. A törökök viszont úgy léptek a pályára ellenünk, hogy minél kisebb arányú vereséggel ússzák meg; nem a mi kosarunk, hanem a fél pálya felé játszottak. Kosarat szinte kizárólag a mi védelmi hibánkból és nem akcióból értek el. És ami a legkellemetlenebb – legalább is számomra – volt egy Tezel nevű alacsony termetű játékosuk, aki annyira tudott labdát vezetni, hogy valósággal megkeserítette az öt fogó játékos életét. Négyen próbálkoztunk – köztük én is, de egyikünknek sem sikerült.
A döntő első mérkőzésén a csehektől megérdemelt vereséget szenvedtünk. Annak ellenére, hogy a csapat jó erőben, jó formában volt, mégis csapnivalóan játszott. Kizökkentünk játékmodorunkból. Ugyanez történt tavaly Milánóban, csak fordítva és ez történt Szófiában is, amidőn nekünk sikerült őket játékmodorukból kizökkenteni és rájuk erőszakolni a mienket.
Úgy éreztük minden elveszett és füstbe mentek a bajnokság megnyerésére vonatkozó terveink.
Másnap délután azután arra a hírre, hogy a csehek kikaptak a jugoszlávoktól, javult a csapat hangulata. Kezdtük belátni, hogy az erős mezőnyben nem lehet bajnokságot veretlenül nyerni. A következő napon ismét a csehek szolgáltatták a meglepetést. A változatosság kedvéért a lengyelek verték meg őket. Ez a két csapat helyrehozta, amit olyan „ügyesen” el puskáztunk a döntő első mérkőzésén. Amint utólag kiderült a két „mazsola” csapat kaparta ki számunkra a gesztenyét.
Most már minden a szovjet-magyar mérkőzéstől függött. Ha győzünk, elsők, ellenkező esetben csak harmadikak leszünk. Utólag őszintén megmondom, hogy bár hittem, hogy győzünk, tudat alatt nagy hatást tett rám a szovjet csapat erőtől duzzadó játéka. Álltunk mi már az utóbbi időben győzelmi esélyekkel velük szemben, de valami plusszal mindig a maguk javára tudták eldönteni a mérkőzés sorsát.
Úgy gondolom, hogy a szovjet csapatnál jóval nyugodtabb lelkiállapotban voltunk. Ez meg is látszott az első percek játékán.
Csapatunk rákényszerítette saját lendületes játékát ellenfelére és az egész első félidőben óriási iramot diktálva, fokozatosan elhúzott.
Még ma sem értem meg, hogyan bírták ki a négy mezőny ember csere nélkül az első félidőt.
Szünetben tudtuk, hogy most jön a fekete-leves, most jön a neheze. Borzalmas volt nézni a cserepadról azt a hatalmas küzdelmet úgy, hogy nem lehetett beleavatkozni. Egy-egy sikertelen akciónál kínomban majdnem az ujjam törtem ki. Bizony volt is okom rá. Az előnyünk öt pontra csökkent.
– Nem bírom ki ezeket az izgalmakat – mondottam Bogár Palinak, de jó lenne, ha már vége volna.
– Na csak nem akarsz sétálva E.B.-t nyerni? Ezért a címért meg is kell küzdeni!
Amikor aztán újra elhúztunk 10-12 ponttal, kissé megnyugodtam. Az utolsó hat-hat percben, amikor beálltam, már végig labdát tartottunk. Ellenfeleink olyan szívvel-lélekkel üldöztek, hogy egész idő alatt hallatlan rohangászást kellett rendeznünk, nehogy személyivel elvegyék a labdát tőlünk. Amikor a mérkőzést lefújták, nem voltam sem holt, sem eleven a fáradtságtól. El tudom képzelni, hogy Greminger, Czinkán és Hódy II. mennyire ki lehettek fáradva, hiszen ők végigjátszották ezt a hatalmas iramú mérkőzést.
Ezzel tulajdonképpen csaknem Európa-bajnokok voltunk.
Következő napon a románok legyőzésével azután megszereztük a jogot arra, hogy csapatkapitányunk, Bogár Pali vegye át a győztesnek járó serleget és hogy utána mi is felléphessünk a dobogó tetejére és Hegyi elnöktől átvehessük a győztesnek járó aranyérmeket.
Véget ért az Európa Bajnokság, amely a magyar kosárlabda sport eddigi legnagyobb sikerét eredményezte. A siker arra kötelez minket, hogy továbbra is keményen dolgozzunk, mert csak így tudunk az európai kosárlabda sport élén maradni, így tudunk a jövőben még erősebb küzdelmekben helytállni.
Az EB után olvastam a Népsport értékelését. Ha ezt az értékelő cikket részleteiben nézem, akkor igazat kell adnom íróinak. Nem vitás, sokat kell tanulnunk, sok hibát kell kiküszöbölnünk. A közmondás is azt mondja: „A jó pap is holtig tanul.” Hát még a kevésbé jó!
- Igen! A szovjet csapat atlétikusabb, a csehek jó taktikusok és könnyebben, lazábban játszanak mint mi; az olaszok jobb lábmunkával rendelkeznek (alacsonyabbak is), a török Tezel jobban vezeti a labdát, mint nálunk akárki stb. stb.
Ez mind így van. Mégis, amikor a cikket olvastam, éreztem, hogy itt a lényeg elsikkadt. Véleményem szerint nincs kellőképpen ki domborítva az, hogy a csapat jó úton jár és ezt a játékstílust, amelyhez hasonlót az itt szerepelt mezőnyben nem igen láttunk, tökéletesíteni kell. Át kell venni az Eb-n látottakból az összes hasznos elemet, amely nem ütközik játékfelfogásunkkal és szervesen beleilleszthető csapatunk játékába. De a lényeg ne változzék. A játékfelfogásunk maradjon ugyanez, amivel a válogatott három év alatt a jelentéktelenség homályából az európai első helyre került. Véleményem szerint csak ez az út és ez a mód biztosítja válogatottunk további ilyen mérvű fejlődését.
Elmondta: Hódy János
a Magyar Népköztársaság érdemes sportolója.”
🏆🇭🇺
