29/05/2026
Egy rozsdás vasdarabot szedek ki a kupacból. Régóta ott hever. Nem szép darab. Így nem is szerethető. Felveszem. Nézegetem.
Na gyere. Mondom neki.
Ő nem igen akar megváltozni, de én látom benne a szépséget. Ami ezután vár rá, azt inkább nem szeretné. Beszorítom a satuba. Nyög, csikorog, szenved.
Kalapácsot veszek elő.
Te most meg fogsz ütni? Bámul rám kérdően.
Én pedig piszkosul elkezdem püfölni.
Menekülne. Azt hiszi haragszom rá. Aztán még kap egyet kettőt.
Mi ez a berregés? Kérdi.
Meg foglak vágni. Többször is. Mondom neki.
Menekülne, de a satu szorításából nincs szabadulás.
Visít, hajlik, görnyed.
Én izzadok.
És most mit fogsz csinálni? Néz rám kérdően.
Meghegesztelek.
Neee- neee! A forróságot nem akarom.
A szikrák csak szállnak. Recseg minden.
Még egy kicsit elveszek belőled. Csak csiszolunk. Nem fog fájni.
A vas már beletörődve hagyja magát. Ez már a vég.
Aztán lassan végzünk.
Ő is és én is kifáradtunk.
A talpára állítom.
Na! Most nézd meg magad.
Szép lettél?
A vas rám bámul.
Soha nem gondoltam volna...
Én sem...
Most már együtt nevetünk. Megérte a szenvedés.
