A kezdetek
Ludas nevének eredetmondája szerint a falu és a tó neve is a lúd szóból ered. A vidékről az első írásos adatunk 1335-ből származik, amikor egy oklevélben Ludast Ludasegyház-puszta néven Felsőadorján szomszédtelepüléseként említik. A török hódoltság ideje alatt, 1543-ban a kalocsai érsek tized-adó összeírásában már Ludas néven szerepel a település, amely idővel elnéptelenedett. Az 1740
-es években a ludasi pusztára szegedi dohánykertészek települtek. A lakosság száma egyre növekedett, így a faluban 1832-ben felépítették a mai Szent Katalin katolikus templomot. Mindehhez a földterületet és az oltárképet a ludasi nemes Piukovits Katalin adományozta. A Ludasi-tó partján valamikor közel tíz tanyasi iskola működött. Szabadka város elsőként Ludason nyitott pusztai iskolát 1859-ben. Egyes adatok szerint már ezt megelőzően is folyt itt tanítás. A térség második tanyasi iskolaépületét – az 1862-ben felavatott bibicháti iskolát – Szabadka neves építésze, Skultety János tervezte. Ahogy növekedett az itt lakó lakosság száma, úgy szaporodtak a tanyasi iskolák. A város összeírása szerint 1912-ben a Ludasi-tó partján már hat iskolában folyt tanítás. A szegedi eredet
A szegedi nagytáj kultúrájának hatása még napjainkban is jól érzékelhető a ludasiak kultúrájában. Ez leglátványosabban ö-ző nyelvjárásukban nyilvánul meg, de nyomon követhető a népi kultúra egyéb területein is (gazdálkodás, fogadalmi ünnepek, népmesék, népviselet stb.) A dohánykertészeteket is szegedi betelepülők honosították meg a környéken. Bár Ludason még napjainkban is foglalkoznak dohánnyal, ma már inkább egyéb konyhakerti növényeket – leginkább fokhagymát – termelnek, illetve a ludasi jó minőségű földekbe kapás- és gabonanövényeket ültetnek,
Népviselet
Ludason az 1940-es évek végéig a lakosság többsége hagyományos viseletben járt. A női ünneplő viselet része a több alsószoknyára húzott, féllábszárig érő ráncos (gyakran atlaszselyem) szoknya, továbbá a kötő és a testhez álló blúz volt. Az asszonyok a kontyukra kivarrt fityulát erősítettek, arra pedig jellegzetesen megkötött atlaszkendő került, lábukon többnyire kivarrott bársony papucs volt. A férfiak ugyanekkor csizmát, priccsesnadrágot (lovaglónadrág), díszes gombú mellényt, inget, kabátot hordtak. Fejükön kalap volt, télen pedig subát viseltek. A ház
A tó környékének legrégebbi tanyás településének, Ludas archaikus parasztházai az alföldi háztípus legdélibb változatához tartoznak. Az általában háromosztatú, esetenként tornácos, nádfedelű házak vert falúak voltak. A bejárat a középső helyiségbe nyílt, ez legtöbbször a pitvar, azaz a konyha volt. Innen lehetett a két másik helyiségbe jutni: az utca felőli tisztaszobába és a hátsó udvarra néző lakószobába. A szobákat kemencével fűtötték. A kemencében a pitvar szabadkéménnyel ellátott részéből tüzeltek, ahol a kemence szája mellett volt található a padka és a bogrács helye, a katlan. A tisztaszoba berendezéséről a meglévő adataink párhuzamos elrendezésről tesznek említést. Háztartás
A valamikori ludasiak önellátó gazdálkodást folytattak, vagyis a mindennapi élethez szükséges dolgok nagy részét maguk állították elő. századig a tanyasi asszonyok ruháikat is maguk fonták, szőtték és varrták. A tejfeldolgozáshoz szükséges cserépedényeket (köcsög, korsó) és a kenyérsütés eszközeit (szita, dagasztóteknő és sütőlapát) a heti piac alkalmával vásárolták meg. Kenyeret csak hetente egyszer sütöttek. A tó és az ember
A ludasiak számára fontos szerepe volt a tónak. Ide jártak halászni, gyékényt és nádat vágni, összegyűjteni a nádban fészkelő madarak tojásait. A nádvágásból eredő haszon és a munkafolyamatok menete miatt téli aratásnak vagy második aratásnak is nevezik. Egykor a Ludasi-tóból vágták a környék legjobb minőségű, jól eladható nádját. A helyiek is használták tetőfedésre a házaik építésekor, kerítések készítésére stb. A Ludasi-tó vidékén élő ember életében nemcsak a mindennapokban volt szerepe a nádnak. A nádas mint védelmet biztosító hely bekerült a környékbeliek történelmi tudatába is. A monda szerint a ludasiak a törökök elől a nádasban leltek menedéket. A tó – a betyárokról szóló mondák szerint – Rózsa Sándornak és a környékbeli betyároknak is búvóhelyül szolgált. Ennek a nyomait néhány helynév is őrzi, többek között a Rózsa Sándorról elnevezett sziget is.
