01/09/2026
PREDMET MESECA GRADSKOG MUZEJA SUBOTICA / A HÓNAP TÁRGYA A SZABADKAI VÁROSI MÚZEUM ANYAGÁBÓL
🌿🌳Američki koprivić
Celtis occidentalis L., herbarijumski list, Prirodnjačko odeljenje, inv. br. PB-1042
Tokom dugih, vrelih i sušnih letnjih meseci prija nam kada nas put odvede u senovite subotičke ulice oivičene drvoredima. Senku na ulicama našeg grada najčešće pruža američki koprivić – u Subotici više poznat kao gelegunja –, koji se odlično prilagođava gradskim uslovima: podnosi zagađen vazduh i sušu, brzo raste, a njegova velika krošnja ima i dekorativnu vrednost. Zahvaljujući izuzetnoj sposobnosti regeneracije, uspešno se nosi i sa brojnim drugim izazovima gradskog okruženja: podnosi snažno orezivanje krošnje kada je to potrebno zbog objekata, oštećivanje korena tokom radova na komunalnoj infrastrukturi, kao i oštećenja kore izazvana gradskim saobraćajem.
Zbog svega toga ovo drvo je jedno od najzastupljenijih stabala u gradu i predstavlja prepoznatljiv element subotičkih drvoreda i gradske slike. Međutim, drvoredi nemaju samo estetski značaj – zbog klimatskih promena i sve učestalijih toplotnih talasa njihova uloga postaje izuzetno važna: stabla sa velikim krošnjama pružaju hladovinu, a isparavanjem vode ublažavaju zagrevanje svoje okoline.
Predmet meseca septembra Gradskog muzeja Subotica, ovoga p**a je jedan herbarijumski list iz botaničke zbirke Prirodnjačkog odeljenja, na kojem se nalaze sakupljeni izdanci američkog koprivića. Za njihovo sakupljanje zaslužan je dr Bela Šturc, poznati subotički profesor biologije i botaničar. Podaci o mestu i vremenu sakupljanja nisu sačuvani.
Američki koprivić pripada porodici Cannabaceae (konopljarke). Ranije je svrstavan u porodicu Ulmaceae (brestovke), kao i u porodicu Celtidaceae (koprivićevke). Srpski naziv koprivić dobio je po duguljastim, jajastim listovima karakteristično nazubljene ivice, koji podsećaju na list koprive, dok je mađarski naziv (ostorfa) dobio po dugim izdancima koji su se koristili i za izradu drški bičeva. U Subotici su u upotrebi i narodni nazivi „gelegunja“, odnosno na mađarskom „galagonya“, a u Somboru se koristi lokalni naziv „bođoš“.
Američki koprivić u mladosti brzo raste, a odrasli primerci uglavnom dostižu visinu od 10–20 metara. Krošnja mu je široka i loptasto zaobljena. Listovi su naizmenično raspoređeni, a u jesen poprimaju limunžutu boju. Njegov dubok korenov sistem može doseći dubinu od čak 3–6 metara. Cveta nakon listanja, najčešće u aprilu ili maju. Plodovi sazrevaju u septembru i oktobru, ali ostaju na stablu i tokom zime, pa predstavljaju zimsku hranu za više vrsta ptica, naročito za drozda pevača i crnog kosa, ali i za gačca i poljskog vrapca.
Američki koprivić je poreklom iz istočnog dela Severne Amerike, a u Evropu je donešen u 17. veku. Pretpostavlja se da je na našem području počeo da se sadi u prvoj polovini 19. veka. Drvoredi subotičkih ulica verovatno su zasađeni u periodu između 80-ih godina 19. veka i 10-ih godina 20. veka. Međutim, stabla zasađena na prelazu iz 19. u 20. vek danas su dostigla kraj svog životnog veka, zbog čega njihova zamena i postepena obnova drvoreda postaju sve važniji zadaci.
Na procenu vrednosti američkog koprivića značajno utiče njegova sklonost ka invazivnom širenju. Pošto ptice rado jedu njegove slatke plodove, seme raznose na velike udaljenosti, pa se ova vrsta lako širi i može formirati guste sastojine, ugrožavajući autohtonu vegetaciju. Zbog snažne sposobnosti izbijanja iz panja veoma se teško uklanja. Reč je, dakle, o otpornoj vrsti koja se efikasno širi i može predstavljati problem na poluprirodnim staništima u okolini. Tajna njegovog uspeha u gradskim uslovima ujedno je i izvor problema sa stanovišta zaštite prirode: zbog izuzetne otpornosti i snažne regenerativne sposobnosti lako se nastanjuje i tamo gde nije poželjan. Zato pri obnovi drvoreda vredi razmotriti zamenu američkih koprivića drugim vrstama.
Muzejski herbarijumski list čuva uspomenu na jedno stablo koprivića koje je nekada bilo deo biljnog sveta Subotice i njene okoline. Možda to stablo i danas stoji u nekoj od naših ulica, dok se gradsko okruženje oko njega neprestano menja. Herbarijumski list, za koji se pretpostavlja da je star više od pola veka, zato nije samo svedočanstvo o jednoj biljci: on je i dokument jednog trenutka u našem promenljivom okruženju.
Autor: Gabrijela Kajdoči Lovas, biolog-antropolog, muzejski savetnik
Fotografije: Svetlana Kolović, fotograf, Gabrijela Kajdoči Lovas /
🌿🌳Nyugati ostorfa
Celtis occidentalis L., herbáriumi lap, Természettudományi osztály, lelt. sz. PB-1042
A hosszú, forró, aszályos nyári hónapok során megkönnyebbülést jelent, ha Szabadka árnyas, fasorokkal szegélyezett utcáira visz az utunk. Az árnyékot városunk utcáin leggyakrabban a nyugati ostorfa szolgáltatja – Szabadkán a népies galagonya, gelegonya néven ismert –, amely kiválóan alkalmazkodik a városi körülményekhez: tolerálja a szennyezett levegőt, tűri a szárazságot, gyorsan nő, emellett hatalmas lombkoronája dekoratív is. Több más városi kihívással is sikeresen megbirkózik kiváló regenerálódó képességének köszönhetően: eltűri az erőteljes koronaalakítást, ha az épületek miatt erre szükség van, a közműmunkálatok során okozott gyökércsonkítást, valamint a városi közlekedés okozta kéregsebzéseket is.
A nyugati ostorfa mindezek miatt a város egyik leggyakoribb fája, és Szabadka jellegzetes fasorainak, valamint városképének meghatározó eleme. E fasoroknak azonban nemcsak esztétikai jelentőségük van, hanem a klímaváltozás és az egyre gyakoribb hőhullámok miatt is rendkívül fontos a szerepük: a nagy lombkoronájú fák árnyékot adnak, párologtatásukkal pedig mérséklik környezetük felmelegedését.
Szeptember hónap tárgya ezúttal a Természettudományi osztály botanikai gyűjteményének egyik herbáriumi lapja, amelyen egy nyugati ostorfáról begyűjtött hajtások láthatók. A gyűjtés dr. Sturc Béla, Szabadka neves biológiatanára és botanikusa nevéhez fűződik. A gyűjtés helyéről és idejéről nincs adat.
A nyugati ostorfa a Cannabaceae (kenderfélék) családjába tartozik. Korábban az Ulmaceae (szilfafélék) családjába, illetve a Celtidaceae (ostorfafélék) családba is sorolták. Magyar nevét hosszú, ostornyélhez is használt hajtásairól, míg szerb nevét (koprivić) a hosszúkás, tojásdad, jellegzetesen fűrészes szélű, csalánra emlékeztető leveleiről kapta. Szabadkán leginkább a népies galagonya, gelegonya, szerbül gelegunja, Zomborban a bógyós elnevezés ismert.
A nyugati ostorfa fiatalon gyorsan növekszik, a kifejlett példányok rendszerint a 10–20 méteres magasságot érik el. Lombkoronája alapvetően terebélyes, boltozatos alakú. Levelei váltakozó állásúak, ősszel citromsárgára színeződnek. Mélyre hatoló gyökérzete akár 3–6 méteres mélységbe is lehatolhat. Lombfakadás után, rendszerint áprilisban vagy májusban virágzik. Termései szeptember–októberben érnek, de télen is a fán maradnak, így több madárfajnak is téli táplálékot nyújtanak, különösen a fenyő- és feketerigónak, de a vetési varjúnak és a mezei verébnek is.
A nyugati ostorfa Észak-Amerika keleti felében honos, Európába a 17. században hozták be. A feltételezések szerint vidékünkön a 19. század első felében kezdték el telepíteni. A szabadkai utcák fasorait vélhetően az 1880-as és 1910-es évek közötti időszakban ültették. A századfordulón ültetett fák azonban mára elérték életkoruk végét, ezért pótlásuk és a fasorok fokozatos megújítása egyre fontosabb feladat.
A nyugati ostorfa megítélését jelentősen árnyalja a faj inváziós hajlama. Mivel a madarak kedvelik édes terméseit, magvait nagy területen szétszórják, így a faj könnyen megtelepszik és sűrű állományokat alakíthat ki, veszélyeztetve az őshonos növényzetet. Erős sarjadzása miatt irtása is nehéz. Az ostorfa tehát olyan ellenálló és hatékonyan terjedő faj, amely a környező természetközeli élőhelyeken is problémát okozhat, és veszélyeztetheti az őshonos növényzetet. A nyugati ostorfa városi sikerének titka egyben természetvédelmi problémájának forrása is: rendkívüli ellenálló képessége és erős regenerációja miatt ott is könnyen megtelepszik, ahol nem kívánatos. Emiatt a fasorok megújításánál érdemes megfontolni a nyugati ostorfák más fajokkal való pótlását.
A múzeum herbáriumi lapja egy olyan ostorfát őriz meg számunkra, amely egykor Szabadka és környéke növényvilágának része volt. A fa talán még ma is ott áll valamelyik utcánkon, miközben a városi környezet folyamatosan változik körülötte. Egy vélhetően több mint fél évszázados herbáriumi lap ezért nem csupán egy növény emléke: a változó környezetünk egy pillanatának dokumentuma is.
Szerző: Kajdocsi Lovász Gabriella, biológus-antropológus, múzeumi tanácsos
Fotók: Kolovity Svetlana, fényképész, Kajdocsi Lovász Gabriella
