30/09/2026
Radics Márta - EXO
A teljesség igénye nélkül, néhány igazán remek kép 🤩
A megnyitó beszédben Dr. Szijártó Zsolt meglátásain keresztül tudtunk még jobban elmerülni Radics Márta szinte földön túli, geometrikus-organikus kerámia művészetében.🪐
A sok pozitív visszacsatolás hatására most megosztottuk a beszédet, így mindenki számára elérhető.☺️
A kiállítás november 7-ig látogatható.
Kedves megjelentek, Amikor Péter felkért, hogy nyissam meg Radics Márta kiállítását, elég hamar szembesülnöm kellett egy problémával. Nem vagyok keramikus, és nem vagyok művészettörténész sem. Társadalom- és médiakutatóként találkoztam ezekkel a tárgyakkal. Ezért először azt próbáltam megérteni: mi lehet számomra érdekes egy porcelánplasztikában?
És minél tovább néztem ezeket a munkákat, annál erősebb lett az az érzés, hogy meglepően sok minden. Mert bár nagyon más anyaggal és nagyon más eszközökkel dolgozunk, ezek a tárgyak több olyan kérdést is felvetnek, amelyekkel társadalomkutatóként magam is rendszeresen szembetalálkozom. Mindenekelőtt a határok kérdését. Hol húzódik a határ külső és belső között? Mit választ el egymástól, és mit kapcsol össze? Mit mutatunk meg, mi látható abból, ami odabent van? Mire valók az általunk létrehozott struktúrák: elválasztanak, bezárnak vagy éppen védenek bennünket? És mi történik velük, amikor valami növekedni kezd bennük, majd esetleg át is töri a határaikat? A kiállítás címe: EXO. A szó görög eredetű, valamin kívül lévőt, valaminek a külső részét jelenti. És persze rögtön eszünkbe juthatnak az exobolygók: azok a távoli világok, amelyek a Naprendszerünkön kívül, más csillagok körül keringenek. A kiállításhoz készített művészi szöveg is innen, ebből a kozmikus távolságból indul. Aztán visszatér a Földre, a természethez, végül egészen közel hozza ugyanezt a problémát: egy porcelántárgy felületéhez. Elsőre nagy ugrásnak tűnhet eljutni egy távoli bolygótól egy porcelánkockáig vagy egy balkonládáig. De minél tovább szemléljük ezeket a tárgyakat, annál kevésbé tűnik annak. Különböző léptékekben ugyan, de állandóan ugyanaz a kérdés tér vissza: mi van odabent, és mit tudhatunk meg róla abból, amit kívülről látunk? A kiállításon körülnézve, elsőként talán a rendet vesszük észre. Szabályos geometrikus formákat, kockákat, bordázatokat, ismétlődő elemeket, falakat és nyílásokat. Van bennük valami építészeti, valami megtervezett, de egyúttal valami játékos, lego-szerű. Az elemeknek helyük, ritmusuk, egymáshoz való viszonyuk van. Ez a rend már a létrehozás módjában is jelen van. A geometrikus elemekből felépített térstruktúrák sokszorosító technológiával készülnek: az öntőforma lehetővé teszi ugyanannak az elemnek az újbóli létrehozását, az ismétlődő elemekből pedig új térstruktúrák építhetők. Furcsa módon ezen a ponton már egy társadalomkutató számára is ismerős terepen találjuk magunkat. Hiszen mi is folyamatosan rendszereket építünk magunk körül. Városokat, épületeket, intézményeket, kategóriákat, kommunikációs hálózatokat és algoritmusokat. Rendet teremtünk, kijelöljük a helyeket, megnevezzük a kapcsolatokat és meghúzzuk a határokat. Megkülönböztetjük azt, ami kint van, attól, ami bent; azt, ami hozzánk tartozik, attól, ami kívül marad. Csakhogy ezeken a tárgyakon a renden, a geometrikus struktúrán túl megfigyelhető még valami. Valami, ami él bennük, ami organikus. Itt van előttünk a geometrikus építmény, de réseiben, nyílásaiban, a felszínén organikus formák jelennek meg, előbújnak, átjárják a szerkezetet, helyet keresnek maguknak benne. A geometria ugyanakkor nem szűnik meg geometriának lenni, a szerkezet sem omlik össze. Mégis valami más lesz belőle: a struktúra élőhellyé alakul. 2 Amikor először megnéztem ezeket a munkákat, hajlamos voltam ezt a folyamatot úgy érteni, mintha az organikus élet betörne a szabályos rendbe, és lassan szétfeszítené azt. De aztán kicsit eltávolodtam ettől az értelmezéstől. A geometrikus külső ugyanis valamifajta pajzsként jelenik meg: olyan szerkezetként, amely összetartja és óvja a belül rejtőző organikus életet. A szabályos, merev külső és a bonyolult, kiszámíthatatlan belső világ tehát nem szükségszerűen egymás ellen dolgozik, valamilyen módon szükségük is van egymásra. És talán itt kezd igazán érdekessé válni ez a megközelítésmód. Hajlamosak vagyunk ugyanis a határról elsősorban elválasztásként gondolkodni, mint ami megmondja, mi van kint és mi van bent, meddig tart az egyik világ és hol kezdődik a másik. Csakhogy a határ – éppen azzal, hogy elválaszt –, létre is hoz valamifajta belsőt. Körülhatárol egy teret, amelyet védeni és óvni lehet, amelyben valamit meg lehet őrizni, amelyben valami növekedhet. Ami kívülről korlátnak vagy zártságnak tűnik, az belülről akár a fennmaradás feltétele lehet. Ha így fogjuk fel, akkor a határ nem egyszerűen két világ között húzódó vonal, sokkal inkább az a hely, ahol a két világ valamilyen viszonyba kerül egymással. Ez történik például a balkonon. A balkon önmagában is furcsa tér. Része a lakásnak/otthonnak, miközben már kívül is van rajta. Privát tér, ugyanakkor kintről is látható, az utcáról is szemlélhető. Épített környezet, ahová természetet telepítünk. Határhelyzet, bent és kint között, olyan hely, ahol az épített és az organikus világ közvetlenül találkozik. A balkonládába földet teszünk, növényeket ültetünk, öntözzük őket – létrehozunk egy kicsi, mesterséges környezetet, amelyben megpróbáljuk biztosítani az élet feltételeit. A Balkon munkákban aztán ez a gondosan létrehozott kis világ egyszer csak önállósítja magát. Organikus formák bújnak elő belőle, növekednek, megjelennek a felszínen. Sőt, egy idő után már nem egészen világos, hol végződik a tartószerkezet, és hol kezdődik az, ami benne él. Kicsit általánosítva ezt a helyzetet, feltehető a kérdés: milyen környezetre, milyen határokra van szükség ahhoz, hogy valami élhessen? És társadalom- és médiakutatóként leginkább itt találok otthonra ebben a porcelánból felépített világban. A társadalmi életben is folyamatosan alakítjuk, mit mutatunk meg magunkból, kinek mutatjuk meg, és mi az, amit megtartunk magunknak. Hogyan válik valami láthatóvá, hogyan jelenik meg mások előtt, hogyan lesz valamiből nyilvános közlés. Ebből a nézőpontból a felület különös dolog: egyszerre választ el attól, ami mögötte van, és éppen rajta keresztül tudunk meg valamit arról, ami mögötte van. Megmutat és elrejt egyszerre. Talán ezért is érdekes az, ahogyan az organikus formák megjelennek ezeken a tárgyakon. Van, amelyik szinte teljesen előbújik. Máskor csak egy részletet látunk belőle. És van olyan is, amelyik szinte teljesen rejtve marad a geometrikus szerkezetben. Nem egyszerűen a látható és a láthatatlan áll egymással szemben; különböző fokozatai, ha úgy tetszik, különböző optikai rendszeri vannak a láthatóságnak. Ezen a ponton válik fontossá az áttörés gondolata is. Az elmúlt évek alkotói programjainak címei szinte kirajzolnak egy ilyen gondolatmenetet: Felület és Forma, majd Formában Forma, legutóbb pedig Ívek és áttörések. Nehéz nem észrevenni, hogy újra és újra ugyanahhoz a problémához érkezünk: mi történik a külső és a belső határán? Az áttörés előfeltétele 3 valamilyen határ. Valaminek bent kell lennie ahhoz, hogy megjelenhessen kint. És kell egy pillanat is, amikor a határ már nem pontosan úgy működik, ahogyan addig. Ezért mutatnak túl ezek a munkák a geometria és az organikus forma, a rend és a rendezetlenség egyszerű ellentétén. Fontosabbnak tűnik az, ami közöttük történik. A külső körülhatárol és véd, közben jelez valamit arról, amit magában rejt, végül pedig az, ami belül növekszik, maga is alakítani kezdi a külsőt. A határ pedig nem tűnik el, hanem megváltozik. És ebben a folyamatban maga a porcelán sem pusztán egy anyag, amelyből ezek a tárgyak elkészültek. A technológia és a tárgy által közölt tartalom egyenrangú szerepet kap. A porcelán ugyanis hordozza azokat a feszültségeket, amelyekről eddig szó volt: kemény és közben törékeny, lehet tömör és áttört, sima és roncsolt. Innen talán érdemes még egyszer, utoljára visszanézni arra a távoli pontra, ahonnan elindultunk: az EXO-ra. Egy ismeretlen világra, amelyet kívülről próbálunk megfigyelni, és amelynek felszínéből próbálunk következtetni arra, mi lehet odabent, majd arra a kapszulára, amely egy veszélyes úton magában őrzi az életet. Ebben a képben számomra egyszerre van jelen sok minden abból, ami ezeket a tárgyakat érdekessé teszi: a törékenység és a védelem, a zártság és az átjárhatóság, a geometrikus rend és a kiszámíthatatlan növekedés. És ott van benne egy kérdés is, amely talán már nemcsak ezekre a porcelántárgyakra vonatkozik: milyen határokra van szükségünk ahhoz, hogy megőrizzünk valamit – és mikor kell ezeken a határokon mégis áttörnünk? Köszönöm a figyelmet. Radics Márta EXO című kiállítását megnyitom.
Fotó:
Domján Endre
